Pontlista

Gyakran kérdezed tőlem, miért van az, hogy azok az emberek, akik olyan szerencsések voltak, hogy Jézust már gyermekkorukban igazán megismerhették, haboznak, hogy hálásak legyenek-e, hogy abból, amijük van, a legjobbat Neki adják: az életüket, a családjukat, az álmaikat, a jövőre irányuló terveiket…

Gondold meg: Neked, aki „mindent” egyszerre kaptál meg, valóban végtelenül hálásnak kell lenned az Úrnak, mint egy vaknak, aki hirtelen visszakapta szeme világát, mialatt a többieknek eszébe sem jut, hogy tulajdonképpen hálásaknak kellene lenniök, mert mindig is láttak. És mégis… ez még nem elegendő: nap nap után segítened kell a környezetedben lévő embereket, hogy hálásak legyenek istengyermekségükért. Különben ne mondd azt nekem, hogy te magad hálás vagy.

Egyesek szerint a hit ostobaság, és az Istenre való hagyatkozás vakmerőség.

Őrültség Istenben bízni, mondják egyesek. De nem még nagyobb őrültség önmagunkban, vagy más emberben bízni?

Legyen már bátorságunk hozzá, hogy szent hitünket állhatatosan, mindenki számára láthatóan, megfelelően éljük.

Azt írta nekem valaki, aki valóban hisz: „Ha az ember kényszerűségből elszigetelve él, akkor a testvérek segítsége világosan érezhetővé válik. Amikor meggondolom, hogy most mindent „egyedül” kell viselnem, akkor az is egészen világossá válik, hogy nem tudnám megőrizni elpusztíthatatlan optimizmusomat, – ha nem érezném minden távolságon keresztül összetartozásunkat az Áldott Szentek Közösségével.

Hited nem elég gazdag tettekben.

Azt lehetne hinni, hogy ez egy álszent ember hite és nem olyané, aki az életszentségért küzd.

A hit elengedhetetlen feltétele az apostolkodásnak. Gyakran abban mutatkozik meg, hogy kitartóan beszélünk Istenről, akkor is, ha a gyümölcsök sokáig váratnak magukra.

Ha kitartunk és küldetésünk élő marad bennünk, abban a biztos meggyőződésben, hogy az Úr akarja így, akkor lassanként mindenhol, környezetedben is, egy „keresztény forradalom” jeleit fogják észrevenni: egyesek egészen átadják magukat Istennek, mások komolyan veszik lelki életüket és ismét mások – a legkényelmesebbek – legalább éberebbek lesznek.

Az eke, amely felszántja a földet és barázdát húz, nem látja sem a magot, sem a termést.

Aki nem akarja elfogadni, hogy a hit azt kívánja, szolgáljuk az Egyházat és a lelkeket, az előbb-utóbb meg fogja fordítani ezt a belső összefüggést: Végül az Egyház és a lelkek fognak személyes célja elérésére „szolgálni”.

„Ha világosságot gyújtanak, nem teszik véka alá, hanem a tartóra, hogy világítson a ház minden lakójának. Így világítson világosságtok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és magasztalják mennyei Atyátokat.”

Amikor földi működésének ideje befejeződött, ezt parancsolta az Úr: „Euntes docete” – Menjetek és tanítsatok! Azt akarja, hogy világossága tanítványai tettei és szavai által felragyogjon – a te magatartásodban, a te beszédedben is…

Ha mi, keresztények, valóban hitünk szerint élnénk, minden idők legkorszakalkotóbb forradalma következne be … Mindegyikünknek együtt kell működnie a megváltás művével.

Gondolkozz rajta!

Ne maradj meg az „elméletnél”! Mindennapi életünknek kell a minket betöltő fenséges eszméket bátran termékeny mindennapi valósággá alakítani.