Pontlista

Sok olyan keresztény van, aki meg van győződve, hogy a Megváltás mindenütt be fog következni és bizonyára sokan lesznek – nem tudni, kicsodák –, akik Krisztussal egységben ezt majd elősegítik. Úgy látják azonban, hogy ehhez sok évszázadnyi időre lesz még szükség… és valóban örökké is tartana, ha mindez önátadásuk mértéke szerint jönne létre.

Te magad is így gondoltad, míg fel nem ébredtél.

Az önátadás az első lépés az áldozat, az öröm, a szeretet, az Istennel való egyesülés útján.

Azután az egész életet az a lelki balgaság járja át, amely lehetővé teszi, hogy éppen ott találjuk meg a boldogságot, ahol a tisztán emberi logika nem vesz észre mást, mint tagadást, szenvedést és fájdalmat.

„Imádkozzék értem – mondtam –, hogy nagylelkű legyek, belsőleg növekedjem és engedjem, hogy úgy alakítsanak, hogy egy napon hasznos lehessek valamire.” – Jó. – De milyen eszközöket használsz fel arra, hogy ezeket a szándékokat hatékonyan megvalósítsd?

Gyakran kérdezed tőlem, miért van az, hogy azok az emberek, akik olyan szerencsések voltak, hogy Jézust már gyermekkorukban igazán megismerhették, haboznak, hogy hálásak legyenek-e, hogy abból, amijük van, a legjobbat Neki adják: az életüket, a családjukat, az álmaikat, a jövőre irányuló terveiket…

Gondold meg: Neked, aki „mindent” egyszerre kaptál meg, valóban végtelenül hálásnak kell lenned az Úrnak, mint egy vaknak, aki hirtelen visszakapta szeme világát, mialatt a többieknek eszébe sem jut, hogy tulajdonképpen hálásaknak kellene lenniök, mert mindig is láttak. És mégis… ez még nem elegendő: nap nap után segítened kell a környezetedben lévő embereket, hogy hálásak legyenek istengyermekségükért. Különben ne mondd azt nekem, hogy te magad hálás vagy.

Nyugodtan fontold meg: amit tőled kérnek, az alapjában véve nagyon kevés ahhoz képest, amit ajándékul fogsz kapni.

Még nem tudsz felszedelődzködni az útra. – Szeretném neked továbbadni, hogy megszívleld, amit egyik testvéred nekem írt: „Igen, nehezünkre esik… de ha egyszer a »döntés« megtörtént, milyen fellélegzés, milyen öröm, hogy tudjuk, végre úton vagyunk!”

Az utóbbi napok – mondtad nekem – olyan csodálatosak voltak, mint még soha. „Mert jobban átadtad magad, mint máskor” – válaszoltam habozás nélkül.

Az Úr hívása – a hivatás – mindig egyformán szól: „Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen engem.”

Igaz: A hivatás lemondást, áldozatot követel! De milyen boldogság múlik ezen – „gaudium cum pace”, öröm és béke! – ha a lemondás tökéletes!

Nem érzed ezt az égő, sürgető vágyat a még tökéletesebb, még „bolondabb” önátadás után?

Milyen nevetségesen viselkedünk, amikor mi, nyomorult teremtmények mindig újra megtagadunk az Úrnak kicsinységeket!

Az idő elszáll, egyre tisztábban látjuk a dolgok valódi jelentőségét – és a végén nem marad más, csak szégyen és bánat.

„Aure audietis, et non intelligetis: et videntes videbitis, et non perspicietis.” A Szentlélek világos szavai: saját fülükkel hallják és nem értik: saját szemükkel látják és nem fogják fel. Miért vagy nyugtalan, ha olyan valaki, aki „látja” az apostoli művet, elismeri annak kiválóságát, mégsem akarja odaadni magát? Te nyugodtan imádkozzál és tarts ki utadon! Azok helyett, akik nem mernek együtt menni velünk, majd mások jönnek!

Mióta kimondtad Neki feleletül az „Igen”-t, az idők folyamán a horizont színe megváltozott: minden nap szebb lesz, egyre inkább kiszélesedik és mindig pompásabban ragyog. De: ezt az „Igen”-t mindig újra ki kell mondanod…