Pontlista

Gyakran kérdezed tőlem, miért van az, hogy azok az emberek, akik olyan szerencsések voltak, hogy Jézust már gyermekkorukban igazán megismerhették, haboznak, hogy hálásak legyenek-e, hogy abból, amijük van, a legjobbat Neki adják: az életüket, a családjukat, az álmaikat, a jövőre irányuló terveiket…

Gondold meg: Neked, aki „mindent” egyszerre kaptál meg, valóban végtelenül hálásnak kell lenned az Úrnak, mint egy vaknak, aki hirtelen visszakapta szeme világát, mialatt a többieknek eszébe sem jut, hogy tulajdonképpen hálásaknak kellene lenniök, mert mindig is láttak. És mégis… ez még nem elegendő: nap nap után segítened kell a környezetedben lévő embereket, hogy hálásak legyenek istengyermekségükért. Különben ne mondd azt nekem, hogy te magad hálás vagy.

Nyugodtan fontold meg: amit tőled kérnek, az alapjában véve nagyon kevés ahhoz képest, amit ajándékul fogsz kapni.

Te csúcsról beszélsz… Olyan lélek számára, aki odaadja magát Istennek, minden olyan csúccsá válik, amelyre érdemes törekedni: mindennap új célokat fedez fel, mert Isten szeretetének sem nem akar, sem nem tud határt szabni.

Amit a lakomára meghívottakról szóló példabeszéd elmond, az állandóan megismétlődik. Egyesek félnek, mások túlságosan el vannak foglalva, és sokan ostoba kifogásokba menekülnek. Kivonják magukat a meghívás alól… És mi marad nekik végül? Fásultság, kedvetlenség, unalom, keserűség… Ugyanakkor olyan könnyű az isteni meghívást minden pillanatban elfogadni és vidáman, boldogan élni!

Isten kegyelme nem hiányzik. Ha megfelelsz Neki, akkor tökéletes biztonságban érezheted magad.

Tőled függ a győzelem: ha bátorságod és lendületed együttműködik a kegyelemmel, akkor az optimizmus és a győzelem biztos tudata teljesen megalapozott.

Sok keresztény lenne apostol, – ha nem félne. Ezek ugyanazok, akik azután panaszkodnak, hogy az Úristen faképnél hagyta őket. És hogy viselkednek ők Istennel szemben?

A lelkiismeret-furdalás valami jó elmulasztása miatt jele annak, hogy Isten akarata az volt, hogy ne mulasszuk el megtenni azt. Helyes. Azonkívül biztos lehetsz abban, hogy Isten a kegyelmet sem tagadta volna meg, képessé tett volna rá.

„Ne segítsetek már annyira a Szentléleknek!” – mondta egy barátom tréfásan, de mégis telve félelemmel.

Úgy gondolom – válaszoltam –, hogy meglehetősen keveset „segítünk” neki.

Már sokszor gondoltam arra, hogy sokan „holnap” vagy „később” kifejezésekkel írják körül ellenállásukat a kegyelemmel szemben.

A hallgatás napjai, az erőteljes kegyelem napjai… Ima Isten előtt, szemtől szembe…

Hálaima szállt fel szívemből, amikor láttam, hogy hogyan nyíltak meg az emberek Isten közelségében, életük terhével és tapasztalataival. Örültek, mint a gyermekek, annak a lehetőségnek, hogy életüket mégis termékennyé tehetik valamilyen módon, amely eltörölhetné a múlt minden tévedését és mulasztását.

Ezzel a perspektívával szemem előtt figyelmeztettelek sürgetve: Sohase hagyj fel belső életedben a harccal!

„Az égen nagy jel tűnt föl: egy asszony, fején tizenkét csillagból korona, akinek öltözete a Nap volt, lába alatt a hold.” Benned, bennem és mindnyájunkban legyen meg az a bizonyosság, hogy semmi sem tudja úgy tökéletesíteni a személyiséget, mint ha igent mondunk a kegyelemre.

Vedd a fáradságot, kövesd Mária példáját és egységes személyiségű férfivá, nővé válsz.

Ebben az esetben, mint sokszor máskor emberek cselekszenek, mindegyik úgy gondolja, hogy igaza van, – de Isten irányítja őket.

Más szavakkal: Az egyesek minden speciális és részleges indító okán túl a végén Isten kifürkészhetetlen, szeretetreméltó gondviselése fog győzni.

Engedd meg tehát, hogy az Úr „irányítson” és ne állj ellen terveinek akkor sem, ha azok saját „fontos”-nak vélt elképzeléseidet keresztezik.