Pontlista

Egyesek elesnek gyengeségből – hiszen agyagból vagyunk formálva és törékenyek –, de zavartalanul kitartanak az Egyház tanítása mellett.

Ilyen emberek azok, akik – Isten kegyelmével – hősies módon bátornak és alázatosnak mutatkoznak, ha beismerik hibájukat és elkötelezve védik az igazságot.

Megint visszatértél balgaságaidhoz! Azután, amikor visszajössz, nincs benned igazi öröm… hiányzik belőled az alázat. Úgy látszik, mintha makacsul ragaszkodnál ahhoz, hogy a tékozló fiúról szóló példabeszéd második részét semmibe vedd – és így megmaradsz a moslék nyomorúságos „boldogságánál”. Felismered törékenységedet, ez sérti gőgödet, ezért halogatod a bocsánatkérést és nem fontolod meg, hogy mi vár rád, ha alázatosan megbánod, amit tettél: Atyád örömteli ölelése és az ünnep annak tiszteletére, aki hazatért és újra kezd.

„Atya, nevetek – ahogy tanácsolta nekem – nyomorúságomon, de anélkül, hogy elfelejteném, hogy nem szabad engednem: akkor sokkal boldogabbnak érzem magam.

De ha elkövetem azt az ostobaságot, hogy szomorú vagyok, azonnal úgy érzem, mintha elvesztettem volna az utat…”

Néha a bátortalanság hangulata jön rád, amely elveszi lendületedet, a remény gyakori felindításával is alig tudod legyőzni. Nem baj. Ez az ideje annak, hogy Istentől több kegyelmet kérj. Csak tovább, előre! Újítsd meg magadban az örömet azért, hogy harcolhatsz, akkor is, ha egy ütközetet elvesztettél.

Sötét felhők jöttek: kedvetlenség, csalódás… záporeső esett: szomorú voltál és világosan úgy érezted, mintha béklyóba lennél verve… Mindamellett még egy csak részben objektíven megalapozott levertség is kínoz: Úgy gondolod, oly sok éve fáradozol már – és még mindig csak egy „későnjövő” vagy, még mindig olyan messze a céltól… Mindez szükséges. Isten számít rá. Ha el akarunk jutni a „gaudium cum pace”-re, az igazi békére és az igazi örömre, akkor istengyermekségünk tudatát, ami bizalommal tölt el, saját elégtelenségünk elfogadásával kell elmélyítenünk.

Előbb-utóbb elkerülhetetlenül beleütközöl önmagad nyilvánvaló nyomorúságába. Ezért szeretnélek néhány kísértés ellen felvértezni téged, amelyeket a sátán a füledbe fog súgni és amelyeket azonnal vissza kell utasítanod. Például olyan gondolatokat, mint: Isten elfelejtett téged, az apostolkodásra való hívás illúzió volt, a világ szenvedésének és bűneinek terhe túlhaladja az erőidet, ha apostol leszel…

Semmi sem igaz belőle!

Szégyelled magad Isten és a többiek előtt. Régi és most újra friss szennyréteget fedeztél fel magadban: nincs olyan ösztön, nincs olyan rossz hajlam, amit nem találsz meg testhezállóan… hozzá a bizonytalanság felhője szívedben… És a kísértés egészen akaratlanul, egészen váratlanul tör rád, ha fáradt akaratod elkezd engedni. Bár fáj, hogy ilyen állapotban látod magadat, de nem tudod már, hogy megaláz-e ez téged vagy sem… De hiszen ez önmagáért kell, hogy fájjon, Isten iránti szeretetből. A szeretetből fakadó bánat segíteni fog abban, hogy éber légy. Mert a harc folyik, ameddig élünk.

Az úgynevezett depressziós állapotoknak, amelyek úgy keletkeznek, hogy látod vagy hirtelen felfedezed gyengeségedet, nincs lelki alapjuk…

Kérd az igazi alázatot.

Minél magasabban áll egy szobor, annál nehezebb és veszélyesebb ütés éri, ha lezuhan.

„Most is csak egy szegény teremtmény vagyok” – mondtad nekem. Ezt már régebben is tudtad, és ez nagyon ellenedre volt! De most már mosolyogni szoktál rajta anélkül, hogy engednél a küzdelemből, ill. rezignáció nélkül és növekvő örömmel kezded mindig újra a harcot.

Csak az ostobák makacsok és a legostobábbak a leginkább.

Ne felejtsd el, hogy tisztán emberi ügyekben a többieknek is igazuk lehet.

Ők ugyanazt látják, amit te, de más szemszögből, más fényben, más árnyalatban és más körvonalakkal.

Csak a hit és erkölcs terén van vitathatatlan ítélet: Anyánké, az Egyházé.

Azt hiszed, a többiek sohasem voltak olyan fiatalok, mint te? Azt hiszed, sohasem érezték, hogy a család hatalma alatt állnak, mintha kiskorúak volnának? Azt hiszed, ők nem találkoztak azokkal a kisebb-nagyobb problémákkal, amelyekkel most küszködsz? – Nem! Ők is keresztülmentek ugyanolyan helyzeteken, amelyeken most neked kell keresztülmenned és megérlelődtek általa, mialatt – az isteni kegyelem segítségével – kitartottak és önsajnálat nélkül kordában tartották Énjüket. Ahol lehetett alkalmazkodni, alkalmazkodtak; ahol ez nem volt lehetséges, lojálisan viselkedtek, felfuvalkodottság és agresszivitás nélkül, higgadtan és alázatosan.

Tisztán elméletben nagy katolikus vagy. Az a légkör, amely a házunkban van, ahol más fiatalokkal együtt élsz, megfelel számodra… Csak kár, hogy a szentmise nem délben van és az előadások és tanfolyamok nem délután és hogy nem vacsora után tanultok, egy-két pohár konyak mellett! Katolicizmusod csak kirakat, egyszerűen nyárspolgári.

Nem érted, hogy a te korodban már nem lehet így gondolkozni? Hagyj fel a lustálkodással és önmagad kényeztetésével! Légy tekintettel embertársaid szükségleteire és illeszkedj be abba a valóságba, amelyben élsz! Csak akkor leszel komolyan katolikus.

„Ez a szent – mondta az oltárkép adományozója – nekem köszönheti mindazt, ami.”

Bizonyára úgy gondolod, hogy rossz tréfa. Ó nem, viselkedésed szerint ítélve, te is azt hiszed, hogy megtetted, amivel Istennek tartozol, ha egy érmet hordasz a melleden és egy pár többé-kevésbé rutinszerű jámborsági gyakorlatot elvégzel.

Lássák jótetteimet! … Nem veszed észre, hogy mint egy maradék áruval teli kosarat, úgy teszed ki őket közszemlére?

Azonkívül: ne felejtsd el Jézus parancsának második részét: „hogy dicsőítsék mennyei Atyátokat.”

„Önmagamnak ajánlva, azzal a csodálattal, amellyel önmagamnak tartozom.” – Ezt írta valaki ajánlásként egy könyv első oldalára. Ugyanezt vezethetné rá sok szegény ördög élete utolsó lapjára is. Szomorú volna, ha te és én is ilyen magatartással élnénk és halnánk meg! – Vizsgáljuk meg tehát komolyan magunkat…

Sem az Egyház, sem az emberek – testvéreid ügyeiben nem szabad gőgös vagy önkényes magatartást tanúsítanod. Ezzel szemben szükséges lehet a magabiztosság, amikor társadalmi elkötelezettségeinkben Isten dicsőségét és a lelkek üdvét kell védenünk. Akkor ez nem kevélység, hanem az a hit és lelki erő, amelyről az életben higgadtan, alázattal és határozottan kell bizonyságot tennünk.

Ügyelj arra, hogy jószándékaidat mindig alázat kísérje. Mert nem ritkán kemény ítélkezés van ezek mellett, képtelenség arra, hogy más véleményt érvényesülni hagyjunk, vagy egy bizonyos személyes vagy nemzeti, ill. kollektív gőg is társul hozzá.

Ne bátortalanodj el, ha hibáidat látod! Szedd össze magad! A lelki, apostoli terméketlenség nem annyira a személyes hibák következménye – főleg akkor, ha megbánjuk őket – mint inkább a gőgé.

Elestél… Állj fel és légy telve reménnyel, jobban és erősebben mint bármikor! Csak az önszeretet nem tudja felfogni, hogy azok a hibák, amelyeket megbánunk és amelyek ellen harcolunk, mélyebb önismeretre és alázatra segítenek bennünket.

„Nem vagyunk alkalmasak semmire”… Ez olyan állítás, amely épp annyira pesszimista, mint amilyen hamis. Aki akar, az az Isten kegyelmével – mert hiszen ez az alapvető feltétele mindennek – jó eszköz lehet, nagyon jó szolgálatokat tehet sok vállalkozásnál.

„Az ördög bőrébe, a gőgbe öltözött.” – Egy Istent szerető embernek ez a kemény, de találó kijelentése egy kortársunk fennhéjázó viselkedéséről elgondolkoztatott.

Ugyanakkor kontrasztként lelkem eltelt azzal a kívánsággal, hogy „erénybe öltözködjem”, abba, amelyet Jézus Krisztus hirdetett: „quia mitis sum et humilis corde”, mert szelíd vagyok és alázatos szívű.

Ez az az erény, amely a kegyelmek teljességét lehívta a legszentebb Szentháromságon keresztül Máriára, Krisztus Anyjára és a mi Anyánkra. Alázatosnak lenni… Elismerni és érezni, hogy semmik vagyunk.

Az Úr megtéríti Pétert, aki háromszor megtagadta: egyetlen korholó szó nélkül, csak a szeretet egy pillantásával…

Ugyanezt a tekintetet veti Krisztus ránk, ha elestünk. Remélhetőleg mi is elmondhatjuk akkor, mint Péter: „Uram, Te mindent tudsz, Te azt is tudod, hogy szeretlek… és meg tudjuk változtatni életünket.