Pontlista

Arról biztosítottál engem, hogy pihenés nélkül akarsz harcolni. És most jössz és csüggedt vagy. Nézd: tisztán emberi szemmel nézve is tanácsos az, hogy ne hárítsunk el minden akadályt utadból és ne oldjunk meg minden problémát. Mert neked magadnak is hozzá kell ehhez valamivel – sokkal! – járulnod… Hogy akarsz másképp megszentelődni?

Az Istenhez való hűség harcot követel, méghozzá közelharcot: ember ember ellenit. – Itt van bennünk a régi ember és az az ember, amilyennek Isten akar…, kicsiségeket kicsiségek után kell mindig újra javítanunk anélkül, hogy alábbhagynánk a küzdelemmel.

A szentség nem ismer szüneteket. Az igazi buzgóság nem ismer vakációt.

Valódi utálatot kell táplálnunk lelkünkben a bűn iránt.

Mondd neki töredelmes szívvel: Uram, add, hogy soha többé ne bántsalak meg Téged!

De ne ijedj meg, ha érzed szegény tested terhét… és az emberi szenvedélyeket… balgaság és naivság volna, ha csak most fedeznéd fel, hogy „ilyesmi” létezik. Emberi gyengeséged nem akadály, hanem ösztönzés arra, hogy még jobban egyesülj Istennel és kitartóan keresd Őt. Mert egyedül Ő az, aki megtisztít bennünket.

Hangulatod barométere emelkedik és leesik, sok – túl sok! – a „fel” és „le” nálad.

Az oka világos: eddig kényelmes életed volt és most nem akarod elismerni, hogy a puszta kívánság és a tényleges önátadás között jelentős különbség van.

Ostoba könnyelműségeddel és felületességeddel, habozásoddal a kísértéssel szemben, ezzel az „akarat nélküli akarattal” lehetetlen, hogy előbbre juss a lelki életben.

Már sokszor gondoltam arra, hogy sokan „holnap” vagy „később” kifejezésekkel írják körül ellenállásukat a kegyelemmel szemben.

További paradoxon a lelki életben: Az a lélek, melynek állapota a legkevésbé teszi szükségessé a javulást, az fáradozik leginkább érte és nem hagy alább azzal, hogy küzdjön érte. És fordítva.

Nem tudod, mi az, ami erőt vesz rajtad: fizikai kimerültség vagy lelki fáradtság vagy mindkettő együtt… Küzdelem nélkül küzdesz, nem teszel valóban erőfeszítést, hogy ténylegesen megjavulj, hogy képes legyél a lelkeket Krisztus örömével „megfertőzni”.

Engedd meg, hogy emlékeztesselek a Szentlélek világos szavára: csak az fogja a győzelmi koszorút elnyerni, aki „legitime”, hűségesen, minden akadály ellenére küzdött.

Jobbá válhatnék, határozottabb lehetnék, több lehetne bennem a lendület… Miért nem tudom ezt létrehozni?

Mert – bocsásd meg nyíltságomat – ostoba vagy. Az ördög pontosan tudja, hogy a lélek leggyengébben őrzött kapuja az emberi hiúságé. Ezt rohamozza most meg minden erővel: érzelgős emlékeid segítségével, azzal a beteges komplexussal, hogy fekete bárány vagy, azzal a fixa ideával, hogy úgy gondolod, hiányzik szabadságod…

Mire vársz még, hogy a Mester szavát tudomásul vedd: Virrasszatok és imádkozzatok, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát?

Szócsépléssel és úgy, hogy nem vagy egészen biztos a dolgodban, kijelented: Egyesek felfelé mennek, mások lefelé… És ismét mások – mint én! – fekve maradnak az út szélén.

Elszomorodtam levertséged miatt és így válaszoltam: Azokat, akik így lézengenek, néha a felfelé menők, de legtöbbször és nagyobb erővel a lefelé menők ragadják magukkal. Gondold meg, hogy milyen tévutat választasz!

Már a hippói szent püspök azt tanította, hogy aki megáll, az visszafelé megy.

Két egymásba nem illő része van életednek: értelmed és érzéseid. Értelmed a hit fényében nemcsak az utat mutatja meg világosan, hogy hősiesen vagy ostobán jársz-e rajta. Mindenekelőtt felismerteti veled a feladat nagyságát és isteni szépségét, amit a Szentháromság a kezünkbe helyez.

Ezzel ellentétben az érzelmek mindazon dolgokhoz ragaszkodnak, melyeket megvetsz és világos számodra, hogy ezek mennyire megvetendők. Olyan ez, mint amikor ezernyi kis kellemetlenség csak a megfelelő alkalmat várná, hogy – mihelyt az akaratod meggyengült a fizikai fáradtság, vagy a természetfeletti látás elhomályosulása miatt –, ezek a semmiségek felhalmozódnak és háborognak a képzeletedben és heggyé tornyosulnak benned, szorongásokat és levertséget okoznak. Csak a munka keménységét látod, az ellenállást, hogy engedelmeskedj, az eszközök hiányát, a kölcsön kapott élet bengáli tüzeit. Undorító kísértések jönnek kicsinyben és nagyban, érzékenységi rohamok, a fáradtság, a lelki középszerűség keserű íze… És néha még a félelem is, mert tudod, hogy Isten azt akarja, hogy szentté légy és nem vagy az.

Engedd meg, hogy egészen keményen megmondjam: Túl sok „okod” van arra, hogy elfordulj utadról és túl kevés bátorságod, hogy megfelelj a kegyelemnek, amellyel Ő megajándékoz téged: mert Ő arra hívott téged, hogy másik Krisztus légy, „ipse Christus”, maga Krisztus! Elfelejtetted azt a figyelmeztetést, amelyet az Úr intézett az Apostolhoz: „Elég neked a kegyelmem!” Ez a szó a biztosítéka annak, hogy képes vagy, csak akarj.

Nem a jámborság érzése szükséges a növekedéshez a belső életben és az apostolkodásban, hanem az akarat határozott, nagylelkű készsége Isten hívó szavának elfogadására.

Figyeld meg, hogy milyen nagy különbség van az emberek cselekvési módjában aszerint, hogy kizárólag evilági motívumok irányítják, vagy természetfelettiek is. Az első esetben a kezdet sokat ígérő, de azután lassanként alábbhagy a lendület. A második esetben is sokat ígérő a kezdet… de azután egyre inkább azon fáradozunk, hogy jobbat nyújtsunk.

Mit gondolsz, milyen keresztény tökéletességet tudsz elérni, ha mindig a hangulatod szerint cselekszel és csak azt teszed, ami „megfelel” neked?

Hibáidat nem fogod legyőzni és így azokból logikusan állandó rossz tevékenység fog származni. Ha egyszer nehéz helyzetbe kerülsz, akaratod erőtlen lesz, mert soha nem szoktattad a kitartó harchoz.