Alázat

A dicsőség tapsvihara közepette csendüljön fel füledben a kudarcaidat kísérő nevetés emléke.

Ne akarj azon a magas épületen lévő aranyozott szélkakashoz hasonlítani: bármennyire is csillog, bármennyire is ágaskodik, nem miatta áll az épület.

– Bárcsak egy régi alapkő lennél a föld mélyén, melyet senki nem lát, mégis biztosan tartanád a házat.

Jézusom, minél inkább felmagasztalnak engem, annál inkább alázz meg, hogy tudjam, mi lettem volna, és mi lennék én nélküled.

Ne feledd, hogy egy szemetes vagy... – Ezért még ha kezébe is vesz, ki is tisztít, és pompás virágokkal is szór tele a mennyei Kertész, ne tegyenek elbizakodottá a csúfságodat megszépítő illatok és színek.

– Légy alázatos! Hát nem tudod, hogy te csak egy szemetes vagy?

Amikor úgy látod magad, amilyen valójában vagy, ne csodálkozz azon, hogy megvetnek.

Nem akkor vagy alázatos, ha megalázod magad, hanem amikor a megaláztatást Krisztusért vállalod.

Ha ismernéd önmagad, a megvetettség ujjongásra, a dicséret sírásra késztetne.

Ne az fájjon, ha látják hibáidat, hanem ha megbántod Istent vagy ártasz környezetednek.

– Különben is, hadd tudják meg, ki vagy, és hadd vessenek meg. – Ne fájjon, hogy senki vagy, hisz Jézus így a mindened lehet.

Ha csak az eszedre és a szívedre hallgatnál, leborulnál a földre: koszos, ronda, hitvány féregként feküdnél hosszan tűrő Istened előtt.

Mily nagy érték az alázat! – „Quia respexit humilitatem…” A hit, a szeretet és a tisztaság felett zengi Szűzanyánk Zakariás házában az öröm himnuszát:

„Mert tekintetre méltatta szolgálója alázatosságát, íme, mostantól fogva boldognak hirdet engem minden nemzedék.”

Koszos, földre hullott porszem vagy. – Még ha a Szentlélek lehelete a földi dolgok fölé is emel, hogy az igazság tükrében arany csillogásba borítsa nyomorúságodat, ne felejtsd el, hogy honnan jöttél.

Már egy pillanatnyi büszkeség is visszaránthat a porba. Fény helyett újra sár lennél.

Büszke vagy? Te? – Mire?

Büszkeség? – Mire is vagy büszke? Talán néhány év, vagy csak néhány nap kérdése, de hamarosan bűzlő hulla leszel. Kukacok, rossz szagú nedvek, koszos gyolcskendők… Senki nem fog rád emlékezni.

Bármennyire is bölcs, híres, ékesszóló és befolyásos vagy, ha nincs benned alázat, semmit nem érsz. – Vájd ki és vesd el mindent eluraló „énedet”. – Isten segítségedre lesz. – Akkor végre Krisztusért kezdhetsz dolgozni, apostoli seregében is az utolsók közt.

A hamis alázat a kényelemszeretet jele: alázatoskodásból feladod jogaidat, melyek valójában kötelezettségek…

Alázattal ismerd el gyengeségedet, hogy az Apostollal együtt mondhasd: „cum enim infirmor, tunc potens sum” – amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős.

Atyám, hogyan tudja befogadni ezt a sok szemetet? – tetted fel a kérdést egy töredelmes gyónás után.

Csendben hallgattam, és közben arra gondoltam, hogy mivel alázattal szembenézel lelked szennyével, gyarlóságodból talán még kihozhatunk valami nagyszerű dolgot.

Nézd, milyen alázatos a mi Jézusunk! Egy szamár volt a trónja Jeruzsálemben…

Az alázat is elvezet a lelki békéhez. – „Ő” mondta: „Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, és nyugalmat találtok lelketeknek.”

Nem mond ellent az alázatosságnak, ha tisztában vagy lelked fejlődésével. – Így legalább hálát adhatsz Istennek.

– De ne feledd, hogy szegény koldus vagy… egy kölcsönkapott jó öltönyben.

Az önismeret kézen fogva vezet el az alázatossághoz.

Ne törje le a hamis alázatosság buzgóságodat, mellyel apostoli munkád lelkületét és normáit véded! – Ez a fajta buzgalom nem büszkeség, hanem sarkalatos erény: lelki erősség.

Büszkeséged miatt történt. – Már azt kezdted hinni, hogy egyedül mindenre képes vagy. – Egy pillanatra elhagyott az Úr, és rögtön fejjel mentél a falnak. – Légy alázatos, és nem marad el az Ő különleges segítsége.

Vesd el a gőgös gondolatokat. Pusztán ecset vagy a művész kezében. – Semmi több.

– Mondd, mire jó az ecset, ha nem hagyja dolgozni a festőt?

Üres és önelégült ember… Az alázatosság kedvéért fontold meg Izajás szavait: „harmat vagy esőcsepp vagy, mely a földre hullva alig látszik”.