Önmegtagadás

Ha nem tagadod meg önmagad, sosem válhatsz imádságos lélekké.

Megválogatott szavaid, a visszafojtott gúny, a számodra terhes emberek felé küldött kedves mosolyod, az igazságtalan vádakkal szembeni hallgatásod, a tolakodó és zavaró személyekkel folytatott jóságos párbeszéded, elnéző viselkedésed a veled lakók bosszantó és kellemetlen megnyilvánulásaival szemben... Íme, ez az igazi belső önmegtagadás, ha állhatatos vagy benne.

Ne mondd: terhemre van ez az ember. – Gondold inkább: ez az ember megszentel engem.

Egyetlen eszmény sem valósulhat meg áldozathozatal nélkül. – Tagadd meg önmagad. – Olyan szép dolog áldozattá válni!

Hányszor hozol konkrét elhatározást, mellyel Istent akarod szolgálni… Aztán be kell érned annyival, te gyarló ember, hogy a dühöngésedet ajánld fel neki, hisz még ezt az oly egyszerű elhatározást sem voltál képes véghezvinni!

Ne szalaszd el az alkalmat, hogy lemondhass véleményedről. – Nehéz megtenni, de mennyire kedves ez Istennek!

Ha egy félredobott, értéktelen fakeresztre lelsz, melyen nincs Megfeszített, ne feledd, hogy ez a Kereszt a te Kereszted: a mindennapi, rejtett, dicstelen, vígasz nélküli Kereszt… mely várja, hogy rákerüljön a hiányzó Megfeszített: légy te az a Megfeszített.

Végezz olyan önmegtagadásokat, melyek neked, és nem másoknak jelentenek áldozatot.

Ahol nincsen önmegtagadás, erény sincs.

Belső önmegtagadás. – Nem hiteles a belső önmegtagadásod, ha azt látom, hogy elutasító vagy, és kitérsz érzékeid megtagadásának lehetőségei elől.

Igyuk ki utolsó cseppig a fájdalom kelyhét e szegény földi életben. – Mit nekünk tíz, húsz vagy akár ötven évnyi szenvedés, ha egyszer miénk lehet a menny örökre, örökre… örökre?

– Sőt, jobb, ha nem „propter retributionem” – a jutalom kedvéért – szenvedünk. Miért ne vállalnánk a fájdalmat, ha az engesztelés lelkületével megélt szenvedés tetszik az Úrnak, és egyesülve vele a Kereszten vigaszt jelenthetünk számára? Egyszóval miért ne vállalnánk a szenvedést Isten iránti Szeretetből?

A szemeken keresztül sok gonoszság jut a lélekbe. – Mennyi Dávidéhoz hasonló tapasztalat! – Őrizzétek a tekinteteteket: akkor szívetek is tiszta marad.

Miért nézelődsz, ha úgyis belül hordod „világodat”?

A világ csak a látványos áldozathozatalt csodálja meg. Nem látja az értéket a titkos, csendes áldozatban.

Mindent adj oda, tagadd meg magad mindenben: az áldozat legyen teljesen elégő áldozat.

Paradoxon: meg kell halnunk, hogy Éljünk.

Figyeld csak meg: szíved egy áruló. – Tartsd hét lakat alatt.

Mindaz, ami nem visz közelebb Istenhez, gátol felé. Ragadd meg, és hajítsd messzire az akadályokat.

Az Úr indíttatására valaki így nyilatkozott indulatos és goromba természetű főnökéről: Uram, köszönöm ezt a valóban égi kincset, hisz hol is találhatnék még egy olyan főnököt, aki a kedvességemet rúgásokkal viszonozza?

Győzd le magad már a nap első pillanatában: kelj pontosan, meghatározott időpontban. Egy percig se lustálkodj.

Ha Isten segítségével sikerül felülkerekedned önmagadon, előnyt kovácsolsz magadnak a nap hátralevő részére.

Olyan csüggesztő már az első csatában vereséget szenvedni!

Mindig veszítesz. – Küzdj minden alkalommal egy konkrét lélek üdvösségéért, megszentelődéséért, apostoli hivatásáért… – Biztos vagyok benne, hogy így győzni fogsz.

Ne légy puhány és erőtlen. – Ideje, hogy véget vess ennek a furcsa önsajnálatnak.

Megosztom veled, melyek az ember földi kincsei, hogy ne vesd meg őket: éhség, szomjúság, hőség, fagy, fájdalom, szégyen, szegénység, magány, árulás, rágalom, börtön…

Igaz az állítás: a test és a lélek egyszerre két elválaszthatatlan ellenség és két kibékíthetetlen jóbarát.

A testnek egy kicsivel kevesebbet kell adni a megérdemeltnél, különben árulóvá válik.

Ha tanúi voltak gyengeségednek és gyarlóságodnak, miért ne láthatnák bűnbánatodat is?

Az önmegtagadó lelkület ízletes gyümölcse: mások gyarlóságát megérted és elnézed, a sajátoddal szemben pedig nincs megalkuvás.

Ha a búzaszem nem hal meg, terméketlen marad. – Akarsz-e az önmegtagadásba belehalva dús kalásszá válni? – Az Úr Jézus áldja meg búzaföldedet!

Gőgöd miatt nem győzöd le önmagad, és hiányzik belőled az önmegtagadó lelkület. – Azt mondod, bűnbánó életet élsz? Ne feledd, hogy a gőg és a bűnbánat megfér egymás mellett… – Mondd csak, miután elesel vagy észreveszed, hogy nem voltál elég nagylelkű, fájdalmat érzel, vagy inkább dühöngsz kicsinységed és gyengeséged miatt? – Mily távol állsz Jézustól, ha nincs benned alázat, még ha önmagad ostorozásából minden nap új rózsák is nyílnak…

Epe és ecet, hamu és áloé íze terjed! Mily száraz, repedezett és puffadt az ínyed! – De ez az élettani jelenség még mindig semmi lelked rossz ízéhez képest.

– Ugyanis „többet várnak tőled”, de képtelen vagy megadni. – Alázkodj meg: szerinted, ha mindent megtennél, továbbra is éreznéd testedben és lelkedben ezt a keserű elégedetlenséget?

Azt mondod, mivel gyenge voltál, és nem voltál elég nagylelkű, önként vállalsz büntetést. – Rendben, de ne vidd túlzásba: tégy úgy, mintha egyszerre ellenségedre és testvéredre szabnál ki büntetést.

Szegény földi halandók örömének mindig keserű az utóíze, még ha természetfeletti is a forrása. – Mit vártál? – Földi életünk sója a fájdalom.

Hányan hagynák, hogy döbbent tömegek szeme láttára feszítsék őket keresztre! Közben ugyanezek az emberek képtelenek keresztény lelkülettel elszenvedni a hétköznapi élet apró szúrásait! – Gondolkodj, vajon melyik az igazi hőstett?

Mindketten olvastuk Isten emberének hősiesen hétköznapi életét. – Láttuk őt, ahogy hónapokon és éveken át küzdött reggelizés közben (micsoda „könyvelés” az ő részleges lelkiismeret-vizsgálata!): egyik nap győzött, másik nap veszített… Fel is jegyezte: „nem ettem a vajból…”, „ettem a vajból!”

Bárcsak – te és én – megélhetnénk a vaj „tragédiáját…”

Hősies pillanat. – Itt az idő, hogy felkelj. Ne habozz: egy természetfeletti gondolat, és… ki az ágyból! –Hősies pillanat: az önmegtagadásnak egy lehetősége, mely az akaratot erősíti, a testet azonban nem gyengíti.

Köszönd meg, hogy szent utálatot érzel magad iránt. Különleges ajándék ez!