Azt mondtad nekem: „Nemcsak képtelennek látom magam arra, hogy előrehaladjak az úton, hanem képtelennek látom magam arra is, hogy megszabaduljak – szegény lelkem! – a kegyelem csodája nélkül. Hideg vagyok és – ami még rosszabb – mintegy közömbös: mintha szemlélője volnék „a saját esetemnek”, akinek nem számít semmi abból, amit lát. Terméketlenek lesznek ezek a napok?

És mégis az Édesanyám az én Anyám, és Jézus – merhetem mondani? – az én Jézusom! És vannak szent lelkek most is, akik imádkoznak értem”.

– Haladj tovább Édesanyád kezét fogva – válaszoltam neked –, és „merd” mondani Jézusnak, hogy a tiéd. Ő jósága folytán világosságot fog adni a lelkedbe.