Tárjuk Jézus elé, hogy gyermekek vagyunk. És a gyermekek, a kicsiny és zavart gyermekek mennyit fáradoznak, hogy fellépjenek egy lépcsőre! Úgy tűnik, csak vesztegetik az idejüket. Végül sikerül nekik. Most egy másik lépcsőfok. Kézzel-lábbal, egész testük lendületével újabb győzelmet érnek el: még egy lépcsőfok. Aztán újra kezdik. Micsoda erőlködés! Már csak kevés hiányzik… De, épp most, egy esés… és jaj, le újra. Teli ütésekkel, könnyben ázva, a szegény gyerek kezdi, újra kezdi a mászást felfelé.

Így van ez velünk is, Jézusom, amikor magunk vagyunk. Te végy bennünket szerető karodba, mint az ügyetlen gyerek nagy és jó Barátja; ne engedj el minket, amíg fel nem érkeztünk a csúcsra; és akkor – ó akkor! – meg fogunk tudni felelni a Te Irgalmas Szeretetedre; gyermeki vakmerőséggel azt mondjuk majd Neked, édes Urunk, hogy Márián és Józsefen kívül nem volt és nem is lesz olyan halandó – és sok ilyen bolond volt –, aki úgy szeretne Téged, ahogy én szeretlek.