Az a barátunk ezt írta: „Sokszor kértem bocsánatot az Úrtól igen nagy bűneimért; elmondtam Neki, hogy szeretem, megcsókolva a Feszületet, és köszönetet mondtam Neki, azért, hogy ezekben a napokban atyai gondomat viselte. Azon kaptam magam, hogy, mint évekkel ezelőtt, azt mondom – csak utólag gondoltam bele –, »Dei perfecta sunt opera« – Isten minden műve tökéletes. Közben teljes bizonyosság alakult ki bennem, melyhez a kétségnek még az árnyéka sem férhetett, arról, hogy ez Istenem válasza bűnös teremtményének, aki mégis szereti Őt. Mindent Tőle várok! Legyen áldott!”

Sietve válaszoltam neki: „Az Úr mindig úgy viselkedik, mint egy jó Atya, és állandóan bizonyságát adja Szeretetének: vesd Bele minden reményedet…, és küzdj tovább.”