Úgy látom magamat, mint szegény madárkát, aki hozzászokott, hogy csak fáról fára tud szállni, vagy legfeljebb a harmadik emeleti erkélyig… aztán egyszer bátorkodott felrepülni egy kis ház tetejére, amely éppen nem volt felhőkarcoló…

De egyszerre egy sas megragadja kis hősünket – mert sasfiókának nézte – és erős karma között a madárka emelkedik, nagyon magasra emelkedik, föl a föld hegyei fölé, a havas csúcsok fölé, a fehér kék és a rózsaszínű felhők fölé, még magasabbra, föl egészen odáig, hogy szembenéz a nappal… És akkor a sas kiszabadítja, elereszti a madárkát, s azt mondja neki: – Rajta hát, repülj!

– Uram, bárcsak soha többé ne repülnék földközelben! Bárcsak mindig megvilágítanának engem az isteni Nap – Krisztus – sugarai az Eucharisztiában! Bárcsak ne szakadna meg repülésem, amíg Szívedben meg nem nyugszom!