Előszó

1931. augusztus 7-én, azon a napon amikor a Madridi Egyházmegye Urunk Színeváltozását ünnepelte, mons. Josemaría Escrivá írásba foglalta az Úrtól kapott misztikus tapasztalatainak egyikét. A szentmise bemutatása közben, Isten megadta neki, hogy új módon értse meg az Evangéliumnak ezeket a szavait: „et ego, si exaltatus fuero a terra, omnia traham ad meipsum”¹. Megértettem, hogy Isten emberei lesznek azok, akik felemelik a Keresztet, Krisztus tanításaival, minden emberi tevékenység csúcsára… És láttam az Urat győzedelmeskedni és Magához vonzani minden dolgot. Később, válaszként erre a megvilágosításra, azt írta: Noha üresnek érzem magam erények és tudomány dolgában (az alázatosság az igazság… aranyfüst nélkül), tüzes könyveket szeretnék írni, amelyek eleven lángként járják be a világot, mely fényt és meleget ad az embereknek, és szegény szívüket izzó parázzsá teszi, hogy rubintkőként ajánlhassák fel Jézusnak királyi koronája számára².

Ezeknek a vágyaknak a gyümölcsei voltak az „Út”, a „Barázda” és a „Kovácstűzhely”; e két utóbbi művet csak a szerző halála után tették közzé, de akkoriban születtek, és semmilyen más leírás nem illik rájuk, mint a szerző fenti szavai. A „Kovácstűzhely” tüzes könyv, melynek olvasása és átelmélkedése sok lelket az isteni Szeretet kohójába vethet, és fellobbanthatja bennük az életszentséget és az apostolságot, mert ez volt mons. Escrivá vágya, mely előszavában világosan kifejeződik: Hogyne fognánk hát a lelkedet – ezt a tiszta aranyat –, s tennénk a kovácstűzhelyre, hogy megmunkáljuk tűzzel és kalapáccsal, míg ebből a nyers aranyból ragyogó ékszer nem válik, hogy felajánljuk Istenemnek, Istenednek?

A „Kovácstűzhely” 1055 elmélkedési pontból áll, melyek 13 fejezetet alkotnak. E pontok közül soknak világos önéletrajzi jellege van: az Opus Dei alapítójának írásos megjegyzései, bizonyos lelki füzetekben, melyeket a harmincas években használt, noha nem naplóként vezette őket. Ezekben a személyes feljegyzésekben példákat gyűjtött össze a lelkében végbement isteni működésről, hogy többször átelmélkedje őket személyes imádságban. Feljegyezte a hétköznapi élet eseményeit és anekdotáit is, melyekből mindig természetfeletti tanítást igyekezett nyerni. Mons. Escrivá mindig kerülte, hogy felhívja magára a figyelmet. Így az önéletrajzi jellegű helyzetekre és eseményekre való utalásokat, a rá jellemző módon, harmadik személyben adja elő.

Nekünk, akiknek az a nagy szerencse jutott osztályrészül, hogy a közelében élhettünk, sokszor beszélt erről a könyvről, mely az évek során öltött testet. Az anyag végleges elrendezésén túl az is kívánsága volt, hogy minden egyes pontot nyugodtan elolvasson, és így egész papi szeretetét az olvasó szolgálatába állítsa: nem a pontok csinosítása érdekelte, csupán a lelkek bensejébe kívánt elhatolni, és ebben a reménységben… hívta el őt az Úr a maga bensőséges közelségébe. És ahogyan azokat hátrahagyta, úgy jelennek meg most a közönség számára.

A „Kovácstűzhely” magva ebben az állításban foglalható össze: Jézus Krisztus élete, ha hűségesek vagyunk Hozzá, valamiképpen megismétlődik mindnyájunk életében, mind belső folyamatában – a megszentelődésben, mind pedig a külső viselkedésben (418. sz.).

A Krisztushoz való folyamatos hasonlóvá válás, mely a keresztény élet lényegét alkotja, titokzatos módon valósul meg a szentségek útján³. Ezenkívül személyes erőfeszítést is kíván arra, hogy megfeleljünk a kegyelemnek: megismerni és szeretni az Urat, ugyanazokat az érzéseket táplálni, mint Ő⁴. Utánozni életét mindennapi viselkedésünkben olyannyira, hogy az Apostollal ezt kiálthassuk: „Vivo autem, iam non ego: vivit vero in me Christus”⁵, élek ugyan, de már nem én: mert Krisztus él bennem. Így konkretizálja számunkra azt a programot – az életszentséget – melyet az Úr kivétel nélkül mindenki elé tűz. Figyelj jól: a világon sok férfi és nő van, és a Mester egyiküket sem mulasztja el hívni. Keresztény életre hívja őket, szent életre, a választottak életére, örök életre (13. sz.).

A Krisztussal való fokozatos azonosulásnak ez a belső útiránya alkotja a „Kovácstűzhely” vezérfonalát. Olyan vezérfonal ez, mely nem tartalmaz merev sémát a belső élet számára; semmi sem állt ennél távolabb mons. Escrivá szándékától, aki nagyon is tiszteletben tartotta mindenki belső szabadságát. Mert végül is minden lélek a maga saját útját járja, a Szentlélek indításai szerint. Ezek a pontok inkább baráti javaslatok, atyai tanácsok azoknak, akik úgy döntenek, hogy komolyan veszik keresztény hivatásukat.

A „Kovácstűzhely” végezetül kísérője a léleknek megszentelődésének útján attól kezdve, hogy az felfogja a keresztény hivatás fényét, egészen addig, amíg a földi élet megnyílik az örökkévalóság felé. Az első fejezet éppen a hivatásnak van szentelve; a szerző a „Villámlások” címet adja neki, hisz villámsújtottan állunk, valahányszor Isten megérteti velünk, hogy fiai vagyunk, hogy Egyszülött Fiának egész vérébe kerültünk, és hogy – személyes kicsinységünk és nyomorúságunk ellenére – azt akarja, hogy Krisztus társai legyünk a Megváltásban: Isten fiai. – Az egyetlen lángot hordozzák, mely képes megvilágítani a lelkek földi útjait, az egyetlen villámot, amelyben sohasem lehet sötétség, árnyék vagy félárnyék (1. sz.).

Az isteni meghívásra való válasz állandó küzdelmet kíván. Zajtalan harcot a mindennapi élet küzdőterén, mert szentnek lenni nem azt jelenti, hogy különös dolgot kell csinálnod, hanem hogy küzdened kell benső életedben és kötelességed hősies, teljes végrehajtásában (60. sz.).

Ebben a belső csatában nem fognak hiányozni a kudarcok, és a csüggedés veszélye csapdákat jelenthet. Ezért az Opus Dei alapítója fáradhatatlanul sulykolta a lelkekbe Zebedeus fiainak „possumus!”-át⁶; azt a kiáltást – „képesek vagyunk rá!” –, mely nem elbizakodottságból, hanem az isteni Mindenhatóságba vetett alázatos bizalomból fakad.

Mons. Escrivának tetszett a szamár képe, ezé a kevéssé látványos, alázatos munkásé, mely méltó volt arra a megtiszteltetésre, hogy diadalmenetben vigye Jézus Krisztust Jeruzsálem utcáin. A kitartó, engedelmes, méltatlanságának tudatában levő szamár képe arra szolgál számára, hogy buzdítsa az olvasót számos olyan erény megszerzésére és gyakorlására, melyeket a vízemelőt hajtó szamárban fedezett fel: alázatos kemény a munkában és kitartó, csökönyös!, hűséges, igen biztos léptű, erős és – ha jó gazdája van – hálás és engedelmes (380. sz.).

A vízemelőt hajtó szamár alázatosságához és kitartásához, mint látjuk, szorosan hozzátartozik az engedelmesség. Légy meggyőződve róla: ha nem tanulsz meg engedelmeskedni, nem leszel hatékony (626. sz.). Mert engedelmeskedni annak, aki Isten nevében vezeti lelkünket, és mederbe tereli apostolságunkat, annyit tesz, mint megnyílni az isteni kegyelemnek, hagyni, hogy a Lélek cselekedjék; szóval alázatosság. Tehát engedelmesség magának Istennek. És Istenért Szent Egyházának. Nincs más út: Légy meggyőződve róla, fiam, hogy az Egyházban elveszíteni az egységet annyi, mint meghalni (631. sz.). Ez mons. Escrivá prédikációjának egy másik „alapeszméje”: nem elválasztani Krisztust Egyházától, nem elválasztani a keresztényt Krisztustól, akivel a kegyelem révén egyesült. Csak így biztos a győzelem.

Azok a férfiak és nők, akik a világban keresik az életszentséget, apostoli munkájukat szokásos kötelességeik teljesítésében és teljesítése által, elsősorban hivatásbeli tevékenységük révén végzik. Szent Pál tanításából tudjuk, hogy meg kell újítanunk a világot Krisztus szellemében, s hogy az Urat minden fölé és mindennek a mélyébe kell helyezni. – Úgy látod, ezt teszed foglalkozásodban, hivatásbeli munkádban? (678. sz.).

A munkával együtt az életszentség és az apostolság eszközévé kell alakulnia minden nemes emberi dolognak. Csodáld Atyánk, Istenünk jóságát: nem tölt el örömmel az a bizonyosság, hogy házad, családod, országod, melyeket bolondul szeretsz, szentek lehetnek? (689. sz.). Ezért különböző pontokban utal a házasságra és a családra, valamint a polgári kötelezettségekre is. Mert az Úr azt akarta, hogy mi, akik fiai vagyunk, akik megkaptuk a hit ajándékát, megmutassuk a teremtés eredendő, optimista látásmódját, a „világ iránti szeretetet”, mely a kereszténységben dobog (703. sz.).

A szerző nem mulaszt el emlékeztetni arra, hogy „az emberi dolgok átistenítéséhez” mély belső életre van szükség: ellenkező esetben azt kockáztatnánk, hogy „elemberiesítjük az istenit”. Mégsem feledkezett meg arról, hogy – mint többször hallottam mons. Josemaría Escrivától – minden természetfeletti, mikor az emberekre vonatkozik, nagyon emberi. Ezért minél teljesebb az azonosulás Krisztussal, annál sürgetőbbé válik az apostoli vágyódás, mert az életszentség – mikor valódi – túlárad, hogy eltöltsön más szíveket, más lelkeket a maga bőségéből (856. sz.).

A keresztény ember olyan nagy szívet kap, amilyen Krisztus Szíve, melyben van hely mindenki számára. Jézus nagy szeretetet fog kelteni benned, mindazok iránt, akikkel találkozol, olyan érzést, mely egyáltalán nem fogja elhomályosítani azt, amit Iránta érzel. Ellenkezőleg: minél jobban fogod szeretni Jézust, annál több ember fog helyet találni a szívedben (876. sz.).

Ezért utálatos minden szűkkeblűség, a partikularizmus és még inkább a klikkeskedés minden megnyilvánulása. Így az érett lélek két jellemző magatartása összefonódik: a lelkek iránti kielégíthetetlen éhség egyetlen – egyetlenegy! – lélek sem lehet közömbös számodra (951. sz.) – és az – éppoly olthatatlan – vágy az Istennel való egységre (vö. 927. sz.).

Minthogy az Isten iránti szomjúság nem oltható a földön, a végső egységre vágyódunk az „örökkévalóságban”. Ez a „Kovácstűzhely” utolsó fejezetének témája. Ahogyan Szent Pál, úgy az Opus Dei alapítója is, mégpedig utolsó éveiben különös intenzitással, szó szerint vágyat érzett arra, hogy mielőbb átölelje Szerelmét az Égben – hányszor ismételte a zsoltár szavait: „vultum tuum, Domine, requiram!”⁷ –, és vágyat arra, hogy hatékonyan szolgálja Őt még sokáig a földön: Meghalni jó dolog. Lehetséges, hogy valakinek hite legyen, és ugyanakkor féljen a haláltól?… Ám amíg az Úr a földön akar hagyni téged, gyávaság lenne meghalnod. Élni, élni, szenvedni és dolgozni Szeretetből: ez a te feladatod (1037. sz.).

Így Isten fiainak életében tökéletes folytonosság van: A mennyei boldogság azokra vár, akik tudnak boldogok lenni a földön (1005. sz.). Ez az a jutalom, amit Jézus Krisztus ígért annak, aki követi Őt⁸: boldognak lenni idelent, relatív boldogsággal, és boldognak lenni mindig az örök életben.

Veszem a bátorságot magamnak, kedves olvasó, hogy biztosítsalak: ha Isten Szeretetének „kovácstűzhelyébe” vetjük magunkat, lelkünk jobbá válik, veszít egy kicsit a salakjából. Mons. Josemaría Escrivá annak az embernek a biztos léptével fog vezetni minket a belső élet útjain, aki a terep minden zugát ismeri, mert sokszor bejárta. Ha valóban nekiindulunk, hogy befussuk ezt az ösvényt, ha újra és újra elkezdjük, valahányszor szükségessé válik (vö. 384. sz.), mi is elérkezünk versenyfutásunk végére, békében és örömmel, biztosan abban, hogy mennyei Atyánk karjába fogad minket.

Ne feledd, hogy a Szent Szűz a közbenjárónk; Hozzá folyamodunk soraink végén a „Kovácstűzhely” szavaival, hogy ennek a könyvnek az olvasása és átelmélkedése valósítsa meg bennünk Isten kegyelmével azt a célt, melyet mons. Escrivá tűzött maga elé, mikor azt írta: Ne hagyj el, Anyám! Add, hogy keressem Fiadat; add, hogy megtaláljam Fiadat; add, hogy szeressem Fiadat… egész lényemmel! (157. sz.).

Álvaro del Portillo

Róma, 1986. december 26.