Örökkévalóság

Isten gyermeke nem fél az élettől, és nem fél a haláltól, mert lelki életének az alapja az istengyermeki érzület: Atyám az Isten, Ő gondoskodik rólam, és Ő a szerzője minden jónak, és Ő az egész Jóság.

– De te meg én valóban úgy cselekszünk, mint Isten gyermekei?

Örömmel töltött el, amikor láttam, hogy megértetted, amit mondtam neked: neked és nekem úgy kell cselekednünk, élnünk és halnunk, mint a szerelmeseknek, és így „fogunk élni” örökké.

Az Úr mindig győz. – Ha az Ő eszköze vagy, te is győzni fogsz, mert Isten csatáit fogod vívni.

Az életszentség épp ebben áll: harcolni, hogy hűségesek legyünk életünk során; és örömmel elfogadni Isten Akaratát halálunk óráján.

Mikor magadhoz veszed az Urat az Oltáriszentségben, légy hálás Neki egész lelkeddel azért a jóságáért, hogy veled van.

– Nem elmélkedted át, hogy századoknak és századoknak kellett eltelniök, míg eljött a Messiás? A pátriárkák és a próféták könyörögve kérték Izrael egész népével: a föld szomjazik, Urunk, jöjj el!

– Bárcsak ilyen lenne a te szerető várakozásod.

Napjainkban is, azok akarata ellenére, akik Istent tagadják, a föld nagyon közel van az Éghez.

Azt írtad: „Simile est regnum coelorum – a Mennyek Országa hasonló a kincshez… A Szent Evangéliumnak ez a szakasza szívembe hullott, és gyökeret vert. Annyiszor olvastam, de nem ragadtam meg a velejét, az isteni ízét.”

Mindent…, mindent el kell adnia az okos embernek, csakhogy elnyerje a kincset, a Dicsőség értékes gyöngyét!

Kezdj társalogni a Szűzanyával, és mondd neki bizalmasan: Úrnőm, hogy megéljem azt az eszményt, melyet Isten oltott szívembe, repülnöm kell… nagyon, nagyon magasra!

Nem elég az, hogy elszakadj Isten segítségével az evilági dolgoktól, tudván, hogy azok nem egyebek pornál. Sőt: ha csomóba gyűrnéd az egész világmindenséget a lábad alá, hogy közelebb légy az Éghez…, az sem volna elég!

Repülnöd kell, úgy, hogy nem támaszkodsz semmi idelentről valóra, a Lélek szavára és fuvallatára figyelve. – De, mondod nekem, a szárnyaim elkérgesedtek! Az évek piszkos, ragadós iszapja…

De én megismételtem: folyamodj a Szent Szűzhöz. Édesanyám – mondd neki újra –, alig tudok felrepülni! A föld vonz, mint egy elátkozott mágnes! – Édesanyám, Te el tudod érni, hogy a lelkem felrepüljön végső és dicsőséges szárnyalással, melynek végső célja Isten Szívében van.

– Bízzál, mert meghallgat téged.

Gondold meg, milyen kedves Urunknak, Istenünknek a tiszteletére elégetett tömjén; gondold meg azt is, milyen keveset érnek a földi dolgok, melyek alighogy elkezdődnek, már véget is érnek…

Viszont az Égben nagy Szeretet vár téged: árulás, csalás nélkül: az egész Szeretet, az egész szépség, az egész nagyság, az egész tudomány…! És fáradhatatlanul: úgy fog betölteni, hogy nem telsz el vele.

Természetfeletti látvány! Nyugalom! Béke! Nézd így a dolgokat, a személyeket és az eseményeket…, az örökkévalóság tekintetével.

És akkor, bármilyen fal álljon is utadba – még ha emberileg szólva irdatlannak tűnik is –, mihelyt szemedet valóban az Égre emeled, milyen kis dolog az!

Ha közel vagyunk Krisztushoz, és a nyomában járunk, egész szívünkből szeretnünk kell a szegénységet, a földi javaktól való elszakadást, a lemondásokat.

A lelki életben sokszor tudni kell veszíteni földi szempontból, hogy győzzünk az Égben. – Így mindig győz az ember.

Hazudnak az emberek, amikor azt mondják az evilági dolgokról: „örökre”. Teljes igazsággal az „örökre” csak az örökkévalóságra igaz.

– És neked így kell élned, olyan hittel, melytől a méz zamatát érzed, mennyei édességet, arra az örökkévalóságra gondolva, mely tényleg örökre van!

Ha nem volna más élet, mint ez, kegyetlen tréfa lenne: képmutatás, gonoszság, önzés, árulás.

Haladj előre vidáman, igyekezve, akkor is, ha oly kicsiny vagy: ha semmi vagy!

– Vele a világon senki meg nem állíthat téged. Gondold meg azt is, hogy az Istent szeretőknek minden a javukra válik: ezen a földön mindent helyre lehet igazítani, kivéve a halált; és számunkra a halál – Élet.

Hogy az embert megmentsd, Uram, meghalsz a Kereszten. És mégis, egyetlen halálos bűnért a kínok boldogtalan örökkévalóságára ítéled az embert…: mennyire sért Téged a bűn, és mennyire kell gyűlölnöm azt!

Szent Teréz határozottan állítja, hogy „aki nem imádkozik, annak nincs szüksége démonra, hogy megkísértse; viszont aki legalább naponta egy negyedórát imádkozik, az szükségképpen megmenekül”…, mert az Úrral való párbeszéd – mely szeretetteljes a lélek keserűsége vagy szárazsága idején is – megmutatja nekünk az élet valódi arculatát és igazi dimenzióját.

Légy imádkozó lélek.

„Tehát király vagy”… – Igen, Krisztus a Király, aki nemcsak kihallgatást ad neked, amikor kívánod, hanem a Szeretet önkívületében még nagyszerű égi palotáját is elhagyja – értesz engem? –, ahová még nem vagy képes eljutni, és ott vár téged a Tabernákulumban.

– Nem tűnik képtelenségnek számodra nem rohanni oda szolgálatkészen és nagyobb állhatatossággal, hogy beszélj Vele?

Egyre jobban meg vagyok győződve róla: a mennyei boldogság azokra vár, akik tudnak boldogok lenni a földön.

Napnál világosabban látom a földi és örök boldogság formuláját, titkát: nem csupán alkalmazkodni az Isten Akaratához, hanem ragaszkodni hozzá, azonosulni vele, egyszóval: akaratunk pozitív cselekedetével akarni az Isten Akaratát.

– Ismétlem, ez az öröm és a béke csalhatatlan titka.

Hányszor látod, hogy eláraszt, megrészegít az Isten kegyelme! És nagy bűn, ha nem felelsz meg neki!

A kísértés idején gyakorold a Remény erényét: pihenni és örülni ott lesz nekem az egész örökkévalóság; most, telve Hittel, meg kell szolgálnom a pihenést munkával; és az örömet fájdalommal… Mi lesz a Szeretet a Mennyben?

És még inkább gyakorold a Szeretetet, így válaszolva: tetszeni akarok Istenemnek, Szerelmemnek, egész Akaratát teljesítve…, mintha nem volna sem jutalom, sem büntetés: csak azért, hogy örömet szerezzek Neki.

Mikor – néha villámként, máskor piszkos, kellemetlen légy módjára, melyet elzavarnak, de visszatér – nyugtalanítani kezd az a gondolat, hogy helytelen a szándékod, végezz mindannyiszor, mégpedig azonnal, e gondolattal ellentétes cselekedeteket…, és dolgozz tovább nyugodtan Érte és Vele.

– Időközben pedig, még ha úgy tűnik is neked, hogy csak ajkaddal mondod, ismételd lassan: Uram, magamnak nem akarok semmit. Mindent a Te dicsőségedért, és Irántad való Szeretetből.

Azt mondod, mindegy neked, hogy itt vagy-e vagy Kínában.

– Akkor hát igyekezz ott lenni, ahol Isten Szent Akaratát teljesíted.

Tőled függ az is, hogy sokan ne maradjanak a sötétségben, és olyan úton járjanak, mely az örök életre vezet.

Legyen szokásoddá, hogy Őrangyalának ajánlasz mindenkit, akivel találkozol, hogy segítse az illetőt jónak, hűségesnek és vidámnak lenni; hogy a maga idején megkaphassa az Atyaisten, a Fiúisten, a Szentlélek Isten és Szűz Mária Szeretetének örök ölelését.

Mint a búzaszemnek, meg kell halnunk, hogy termékenyek legyünk.

Te meg én Isten kegyelmével mély és fényes barázdát akarunk vágni. Ezért el kell hagynunk a szegény ember-állatot, és bele kell vetnünk magunkat a lélek szántóföldjébe, természetfeletti értelmet adva minden emberi foglalatosságnak, és ugyanakkor azoknak az embereknek is, akik bennük fáradoznak.

Jézusom, add, hogy szórakozottságaim fordított értelemben legyenek szórakozottságok: ahelyett, hogy a világ jutna eszembe, mikor Veled foglalkozom, juss Te az eszembe, mikor a világ dolgaiban foglalatoskodom.

Megijedtél egy kicsit, mikor annyi fényt láttál…, annyit, hogy nehezedre esett nézni, sőt látni is.

– Hunyd be a szemed nyilvánvaló nyomorúságod előtt, nyisd fel lelked tekintetét a hitre, a reményre, a szeretetre, és menj előre, az Ő vezetésére hagyatkozva, annak közvetítésével, aki lelkedet irányítja.

Légy nagylelkű! Ne kérj Jézustól még vigasztalást sem!

– Miért – kérdezted tőlem. Mert tudod jól – válaszoltam –, hogy még ha Istenünk távolinak tűnik is, ott lakik lelked központjában, és isteni jelentőséget ad egész életednek!

Meséltem neked, hogy még néhány olyan ember is, aki nem volt megkeresztelve, meghatottan mondta nekem: „Igaz, értem, hogy a szent lelkeknek boldogoknak kell lenniük, mert olyan látással nézik az eseményeket, mely fölötte áll a földi dolgoknak, mert a dolgokat az örökkévalóság tekintetével látják.”

Bár ne hiányozna neked ez a látás! – fűztem hozzá –, hogy meg tudj felelni annak a különlegesen szeretetteljes bánásmódnak melyben a Szentháromság részesített.

Határozottan állítom, hogy ha mi, Isten fiai, akarjuk, hathatósan hozzá tudunk járulni az emberek munkájának és életének megvilágításához azzal az isteni – örök – ragyogással, melyet az Úr akart lelkünkbe oltani.

– Ám „aki azt mondja, hogy Jézusban él, annak követnie kell azt az utat, amit Ő járt”, ahogyan Szent János tanítja: azt az utat, mely mindig a dicsőségre vezet, de – ugyancsak mindig – az áldozaton át.

Milyen csalódás azoknak, akik az álapostol fényét látták, és a maguk sötétségéből ahhoz a derengéshez közeledve akartak kilépni! Futottak, hogy megérkezzenek. Talán bőrük cafatjait hagyták az úton… Néhányan, a fény iránti vágyukban lelkük foszlányait is elhagyták… Íme, itt vannak az álapostol mellett: hideg van és sötét. Hideg és sötét, mely végül is betölti annak megszakadt szívét, aki egy pillanatra hitt az eszmében.

Az álapostol szörnyű munkát végzett: ezek a csalódott emberek, akik azért jöttek, hogy húsukat izzó parázsra cseréljék, a szeretet csodás rubintjára, visszahullanak a földre, ahonnét jöttek, olyan szívvel, mely már nem szív… hanem egy darab jég, sötétbe burkolva, mely végül agyukat is elhomályosítja.

Szofizmák hamis apostola, ez a te műved: mert Krisztus van az ajkadon, de nincs abban, amit teszel; mert olyan fénnyel vonzol, melynek híjával vagy; mert nincs meg benned a szeretet melege, mert úgy teszel, mintha külsőkkel törődnél, s közben elhagyod a tieidet; mert hazug vagy, és a hazugság az ördög származéka… Ezért a démonnak dolgozol, megzavarod a Gazda követőit, és ha idelenn gyakran sikered van is, jaj neked, azon a nem olyan messzi napon, amikor eljön barátunk, a Halál, és meglátod a Bíró haragját, akit soha nem tudtál becsapni! – A szofizmákat nem, Uram: a szofizmákat soha.

Ez a biztos út: a megaláztatáson át a Keresztig; a Kereszttől Krisztussal az Atya halhatatlan Dicsőségébe.

Micsoda örömet szerzett nekem a mai Szentlecke! A Szentlélek Szent Pál ajkán keresztül a halhatatlanság és a Dicsőség titkát tanítja nekünk. Mi emberek, mindnyájan a megmaradásra vágyunk.

Örökkévalóvá szeretnénk tenni az életnek azokat a pillanatait, melyeket boldognak tartunk. Dicsőséges emléket szeretnénk hagyni magunk után… Azt szeretnénk, ha eszményeink halhatatlanok lennének. Ezért, a látszólagos boldogság pillanataiban, mikor van valami, ami fájdalmunkat vigasztalja, természetesen mindnyájan azt mondjuk és azt kívánjuk: örökre, örökre…

Mennyit tud erről a gonosz szellem! Milyen jól ismerte az emberi szívet! Olyanná váltok, mint az Isten – mondta ősszüleinknek. Kegyetlen csalás volt. Szent Pál a Filippieknek írt levélben, melyet most olvastunk, megtanítja a halhatatlanság és a Dicsőség elnyerésének isteni titkát: Jézus kiüresítette önmagát, szolgai alakot öltött… Megalázta magát, és engedelmes lett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta és olyan nevet adott neki, mely fölötte áll minden más névnek: hogy Jézus nevében hajoljon meg minden térd, a Mennyben, a földön és az alvilágban…

Hogy egyesüljünk Krisztussal Dicsőségében, a végső diadalban, előbb részt kell vennünk áldozatában, és azonosulnunk kell Vele, aki meghalt a Kálvárián.

Ne légy szétszórt, ne engedd szabadjára képzeletedet: élj önmagadban, és közelebb leszel Istenhez.

Segíts, hogy újra meg újra fülébe kiáltsuk mindenkinek külön-külön és együttvéve: a bűnös, akinek hite van, még ha a föld minden gazdagságát elnyeri is, szükségképpen boldogtalan és szerencsétlen.

Igaz, hogy természetfeletti az az ok, melynek arra kell vezetnie bennünket és mindenkit, hogy gyűlöljük még a bocsánatos bűnt is: Isten borzad a bűntől a maga egész végtelenségével, a legnagyobb, örök, és szükségszerű gyűlölettel, mivel a rossz ellenkezik a végtelen jóval…; ám, az első megfontolás is, melyet ajánlottam neked, erre az utóbbira vezethet.

Annyi lesz benned az életszentség, amennyi a Szeretetből való önmegtagadás.

Elszabadult az erőszakos üldözés. Egy pap pedig így imádkozott: Jézusom, minden szentségtörő gyújtogatás növelje bennem a Szeretet és az Engesztelés tüzét.

Az apostoli munka szépségét, nagyságát és hatékonyságát szemlélve légy biztos benne, hogy fejfájást fog neked okozni, ha az útra gondolsz, amit még meg kell tenni, hisz annyi lélek várakozik. És nagy boldogság fog eltölteni, ha Jézus szolgájának ajánlhatod fel magad. Vágyódsz a Keresztre, a fájdalomra, a Szeretetre és a lelkekre. Anélkül, hogy akarnád, ösztönös mozdulattal – mely a Szeretet – kitárod karodat és kinyitod tenyeredet, hogy Ő szögezzen téged áldott Keresztjére: hogy szolgája légy – „serviam!” –, ami uralkodást jelent.

Meghatott az ajkadról hangzó forró könyörgés: „Istenem, csak azt kívánom, hogy kedves legyek előtted; semmi más nem számít nekem. – Szeplőtelen Szűzanya, add, hogy csakis a Szeretet mozgasson engem.”

Kérd teljes szívvel a halált, az ezerszeres halált, inkább, mintsem hogy megsértsd Istenedet.

És ezt ne a bűnért járó büntetés miatt tedd, melyet méltán megérdemlünk, hanem azért mert Jézus olyan jó volt és most is olyan jó hozzád.

Istenem: mikor foglak Téged önmagadért szeretni? Még akkor is, Uram, ha – jól meggondolva a dolgot – az örök jutalmat kívánni, annyi, mint Téged kívánni, Aki magadat adod jutalmul.

Ízleljétek és lássátok, milyen jó az Úr – mondja a Zsoltáros.

– A lelki hódításnak, mivel Szeretet, a nagy és apró dolgokban a Végtelen, az örökkévalóság iránt kell sóvárognia.

Jézusom, nem akarok arra gondolni, mit hoz a „holnap”, mert nem akarok határt szabni nagylelkűségednek.

Tedd magadévá annak a barátunknak a gondolatait, aki ezt írta: „Jártomban Isten irántam való jóságának jeleiről elmélkedtem. Belső öröm töltött el. Hogy mindenki felfogja gyermeki hálámat, legszívesebben kiáltozni kezdtem volna az utcán: Atyám, Atyám! És – noha nem kiáltottam – halkan sokszor így szóltam Hozzá: Atyám! Biztos voltam benne, hogy szívesen veszi.

– Nem keresek mást: csak az Ő tetszését és Dicsőségét akarom: mindent Érte. Ha az üdvösséget akarom, a saját megszentelődésemet, csak azért teszem, mert tudom, Ő ezt akarja. Ha keresztény életemben szomjazom a lelkek után, azért teszem, mert tudom, hogy Ő szomjazik utánuk. Igazán mondom: nem kell tekintetemet a jutalomra irányítanom. Nem kívánok jutalmat: mindent Szeretetből!”

Mennyire szerette Isten Akaratát az a beteg, akit elláttam. Hosszú, kínos és bonyolult betegségében (már semmi ép nem volt benne) Jézus áldását és különleges Szeretetét látta: és noha alázatosságában azt állította, hogy büntetést érdemel a szörnyű fájdalom, melyet egész szervezetében érzett, nem büntetés, hanem irgalom volt.

– A halálról beszéltünk. És a mennyországról. És arról, hogy, mit mondjon Jézusnak és a Szűzanyának… És arról, hogy odafent többet fog „dolgozni”, mint idelent… Akkor kívánt meghalni, amikor Isten akarja…; de – kiáltotta örömmel telve – bárcsak ma lenne! Az olyan ember örömével szemlélte a halált, aki tudja, hogy a halállal Atyjához tér.

Ne félj a haláltól. Barátod!

– Szokj hozzá ehhez a valósághoz. Nézz szembe gyakran a síroddal: és ott nézd, szagold és érintsd a saját nyolcnapos rothadó holttestedet.

– És ne mulaszd el ezt megtenni, különösen akkor, mikor a test kívánsága nyugtalanít.

Feltárva előttem lelkét, ezt mondta: „Ezekben a napokban úgy gondoltam a halálra, mint pihenésre, noha bűnös vagyok. És belegondoltam: ha közölnék velem: »Elérkezett a halál órája«, milyen örömmel válaszolnám: »Elérkezett az Élet órája«.”

Meghalni jó dolog. Lehetséges, hogy valakinek hite legyen, és ugyanakkor féljen a haláltól?… Ám amíg az Úr a földön akar hagyni téged, gyávaság lenne meghalnod. Élni, élni, szenvedni és dolgozni Szeretetből: ez a te feladatod.

Legalább naponta egyszer gondolj a halál pillanatára, és lásd ennek fényében a nap eseményeit.

Biztosítlak, hogy jó tapasztalatod lesz arról a békéről, melyre ez az elmélkedés vezet.

Nagyon elkomolyodtál, amikor azt hallottad tőlem: elfogadom a halált, amikor, ahogyan és ahol Ő akarja; ugyanakkor azt gondolom, hogy „kényelmesség” lenne hamar meghalni, mert sok évig kell kívánnunk dolgozni Érte, és Vele a többiek szolgálatában.

Meghalni?… Micsoda kényelem! – ismétlem.

– Amint az az idős és beteg szent püspök mondta: „Non recuso laborem”: Uram, amíg hasznos lehetek Neked, nem utasítom vissza, hogy éljek és dolgozzam Érted.

Ne tégy semmit érdemszerzés végett, sem a tisztítótűz büntetéseitől való félelemből: mostantól mindig azon igyekezz, hogy mindent, a legkisebb dolgot is, azért tégy, hogy Jézusnak tessék.

Izzón vágyakozz arra, hogy amikor jó és elkerülhetetlen nővérünk, a halál eljön, hogy megtegye neked azt a szolgálatot, hogy Isten elé visz, ne találjon téged semmi földi dologhoz kötve!

Ha az életre vágyol, az örök életre és boldogságra, nem szállhatsz ki az Anyaszentegyház hajójából. – Nézd: ha kilépsz a hajóból, a tenger hullámai között végzed, a halálba mész, belefulladsz az óceánba; elszakadsz Krisztustól, elveszíted barátságát, melyet önként választottál, mikor ráébredtél, hogy Ő ajánlja fel neked.

Jézus eljött a földre, hogy szenvedjen…, és hogy megkímélje a szenvedésektől – a földiektől is – a többieket.

Nincs nagyobb méltóság, mint szolgának tudni magunkat: az összes lelkek önkéntes szolgálatában!

– Így szerez az ember nagy rangot a földön és a Mennyben.

A fájdalommal és az üldöztetéssel szembenézve, egy lélek természetfeletti érzékkel ezt mondta: „Inkább itt verjenek meg, mint a tisztítóhelyen!”

Ha szeretek, számomra nem lesz pokol.

Milyen jó Istennek élni! Milyen jó nem akarni mást, mint az Ő dicsőségét!

Ha csakugyan el akarod érni az örök életet és az örök dicsőséget, tanulj meg elvonatkoztatni sok esetben nemes, személyes ambícióidtól.

Ne helyezd „énedet” egészségedbe, jó híredbe, előmeneteledbe, munkádba, minden lépésedbe… Milyen kellemetlen dolog! Úgy tűnik, elfelejtetted, hogy „neked” nincs semmid. Minden az Övé.

Mikor a nap folyamán – akár ok nélkül is – úgy érzed, megaláztak; mikor úgy gondolod, hogy a te szempontodnak kellene érvényesülnie; mikor észreveszed, hogy minden pillanatban azt morogja az „éned”: a magadé, a magadé, a magadé…, lásd be, hogy csak az időt ütöd agyon, pedig az önzésedet kellene „agyonütni”.

Azt tanácsolom neked, ne keresd a személyes dicséretet, még akkor sem, ha megérdemelted: jobb észrevétlennek maradni, és jobb, ha tevékenységünk, életünk legszebb és legnemesebb része rejtve marad… Milyen nagy dolog ez a kicsinnyé válás! „Deo omnis gloria!” – Istennek minden dicsőséget!

A szomorúság pillanataiban egy lélek ezt mondta az Úrnak: „Jézusom, mit adhattam Neked jó híremen kívül, ha nem volt egyebem? Ha vagyonom lett volna, Neked adtam volna. Ha erényeim lettek volna, jó példát adtam volna, hogy szolgáljalak Téged. Csak a jó hírem volt, és Neked adtam. Légy áldott! Jól látom, hogy a Te kezedben a jó hírem biztonságban van!”

A sár volt az eredetem, és a por az öröksége egész fajtámnak.

Ki méltó a dicséretre, ha nem Isten?

Mikor érzed, hogy forr benned a büszkeség – a kevélység! –, mely miatt szuperembernek tekinted magad, elérkezett a pillanat, hogy felkiálts: Nem! És így meg fogod érezni Isten jó gyermekének örömét, aki a földön jártában hibákat is elkövet, de a jót teszi.

„Sancta Maria, Stella maris” – Szűz Mária, tengernek Csillaga, Te vezess minket!

– Kiálts így, erősen, mert nincs olyan vihar, mely hajótörésbe kergethetné, akinek Mária édes Szíve a menedéke. Mikor látod, hogy jön a fergeteg, ha Mária erős Oltalmába menekülsz, nem fenyeget sem a vihar, sem a hajótörés.