Villámlások

Isten fiai. – Az egyetlen lángot hordozzák, mely képes megvilágítani a lelkek földi útjait, az egyetlen villámot, amelyben sohasem lehet sötétség, árnyék vagy félárnyék.

– Az Úr úgy használ bennünket, mint a fáklyát, hogy ez a fény világítson… Tőlünk függ, hogy ne maradjanak sokan a sötétségben, hanem arra az útra lépjenek, mely az örök életre vezet.

– Atyám az Isten! – Ha átelmélkeded ezt, nem fogsz tudni elszakadni ettől a vigasztaló gondolattól.

– Jézus a kedves Barátom! Ez is csodálatos felfedezés. Olyan barát, aki Szívének teljes isteni őrületével szeret engem.

– A Szentlélek a Vigasztalóm, aki vezet engem egész utam során.

Gondold meg ezt jól. Istené vagy és Isten a tiéd.

Atyám – így fordulj hozzá bizalommal –, aki a mennyekben vagy, őrizz meg engem együttérző Szeretettel, és add, hogy megfeleljek neked.

– Olvaszd meg és gyújtsd lángra az én bronz szívemet, égesd és tisztítsd meg az én önmegtagadást nem ismerő testemet. Töltsd meg szellememet természetfeletti fénnyel, add, hogy nyelvem Krisztus Szeretetét és Dicsőségét hirdesse.

Krisztus, aki kitárt karral emelkedett fel a Keresztre, az Örök Pap mozdulatával, számítani akar ránk. Miránk – akik semmik vagyunk –, hogy „minden” embernek elvigye Megváltása gyümölcseit.

Szívesen vagyunk, Uram, a Te tenyeredben. Szoríts minket erősen! Facsarj ki minket! Add, hogy elveszítsük az egész földi nyomorúságot, hogy megtisztuljunk, hogy lángra lobbanjunk, hogy átitatva érezzük magunkat a Te Véreddel!

– Aztán dobj el minket messzire, messzire az aratás éhségében, hogy az Irántad való Szeretettől napról napra termékenyebb vetés lehessünk.

Ne félj, ne ijedj meg, ne lepődj meg, ne hagyd, hogy elragadjon valami hamis óvatosság.

A hívás, hogy teljesítsük Isten akaratát – s a hivatás is – hirtelen jön, mint az Apostoloké: találkozni Krisztussal és követni a hívását…

– Egyikük sem habozott. Krisztust megismerni és követni Őt egy és ugyanaz volt.

Elérkezett számunkra az üdvösség, az örökkévalóság napja. Még egyszer fölhangzanak az Isteni Pásztor hívásai, szerető szavai: „Vocavi te nomine tuo” – neveden szólítottalak téged.

Mint az édesanyánk, nevünkön szólít minket. Sőt: szerető családias becenevünkön. – Odabent, a lélek mélyén hív, és válaszolni kell: „Ecce ego, quia vocasti me” – íme itt vagyok, mert hívtál engem. Ezúttal el vagyok szánva, hogy ne engedjem, hogy az idő nyomtalanul elfolyjon, mint a víz a kavicsok fölött.

Élj együtt Krisztussal! Benne kell lenned az Evangéliumban, mint a szereplők egyikének, aki együtt él Péterrel, Jánossal, Andrással…, mert Krisztus ma is él: „Iesus Christus, heri et hodie, ipse et in saecula!” – Jézus Krisztus él! Ma éppúgy, mint tegnap: Ő ugyanaz mindörökké.

Uram, add, hogy fiaid olyanok legyenek, mint az izzó parázs. Messziről látható lángolás nélkül. Olyan parázs, mely felgyújtja az első tüzet minden egyes szívben, mely közeledik hozzá…

– Add, hogy ez a szikra tűzvésszé lehessen! Angyalaid – tudom, láttam – nagyon gyakorlottak abban, hogyan fújjanak rá a szívekben rejlő parázsra…, és egy olyan szív, amelyben nincs hamu, nem tehet mást, mint hogy a tied legyen.

Gondolj arra, amit a Szentlélek mond, és telj el csodálattal és hálával: „Elegit nos ante mundi constitutionem” – a világ teremtése előtt kiválasztott minket, „ut essemus sancti in conspectu eius!” – hogy szentek legyünk színe előtt.

– Szentnek lenni nem könnyű, de nem is nehéz. Szentnek lenni annyit tesz, mint jó kereszténynek lenni: Krisztushoz hasonulni. – Aki jobban hasonlít Krisztushoz, az keresztényebb, krisztusibb, szentebb.

– És milyen eszközeink vannak erre? – Ugyanazok, mint az első hívőknek, akik látták Jézust, vagy akik meglátták Őt az apostolok vagy az evangélisták elbeszélése révén.

Mennyivel tartozol Atyádnak, Istenednek! – Ő adta neked a létet, az értelmet, az akaratot…; megadta neked a kegyelmet: a Szentlelket; Jézust, a Szentostyában; az istenfiúságot; a Legszentebb Szüzet, Isten Anyját és a mi Édesanyánkat; megadta neked a lehetőséget, hogy részt végy a Szentmisén és megadja neked bűneid bocsánatát, az ő bocsánatát – annyiszor! –; kiszámíthatatlan ajándékokat adott neked, némelyikük rendkívüli…

– Mondd, fiam: hogyan válaszoltál erre? Hogyan válaszolsz erre?

Nem tudom, mi történik veled…, de szükségem van arra, hogy megosszam veled belső érzésemet, amikor Izaiás próféta szavait olvasom: „Ego vocavi te nomine tuo, meus es tu!” – Én hívtalak téged, elvittelek téged az én Egyházamba, enyém vagy! Isten azt mondja nekem, hogy az övé vagyok! Meg kell őrülni a Szeretettől!

Figyelj jól: a világon sok férfi és nő van, és a Mester egyiküket sem mulasztja el hívni.

Keresztény életre hívja őket, szent életre, a választottak életére, örök életre.

Krisztus miattad és érted szenvedett, hogy kiragadjon téged a bűn és a tökéletlenség rabszolgaságából.

Az erőszaknak, a nyers, vad szexualitásnak ezekben a pillanataiban lázadóknak kell lennünk. Te meg én lázadók vagyunk: nem hagyjuk, hogy elragadjon bennünket az áramlat, és hogy állatokká váljunk.

Isten fiaiként akarunk viselkedni, olyan férfiakként és nőkként, akik bizalmas viszonyban vannak Atyjukkal, aki a Mennyekben van, és aki mindnyájunkhoz – itt belül – nagyon közel akar lenni.

Elmélkedj róla gyakran: katolikus vagyok, Krisztus Egyházának fia! Ő tette, hogy tűzhelyeinek egyikében születtem, anélkül, hogy nekem ebben bármi érdemem lett volna.

– Mennyivel tartozom neked, Istenem!

Idézzétek emlékezetébe mindenkinek – különösen pedig annak a sok családapának és családanyának, aki kereszténynek mondja magát –, hogy a „hivatás”, az isteni hívás, az Úr kegyelme, olyan választás, melyet az isteni jóság végzett, mely szent büszkeségre ad alapot, és amely abban áll, hogy mindenkinek örömmel szolgálunk Krisztus iránti szeretetből.

Ismételd, amit mondok: nem áldozat a szülők számára, ha Isten kéri fiaikat; és akit az Úr hív, annak nem áldozat követni Őt.

Ellenkezőleg: mérhetetlen megtiszteltetés, nagy és szent büszkeség, a különös szeretet jele, amelyet Isten egy konkrét pillanatban kimutatott, de amely öröktől fogva benne volt az ő gondolatában.

Légy hálás szüleidnek, mert életet adtak neked, hogy Isten fia lehess. – És légy még hálásabb, ha a hit első magva, a vallásos élet kezdete, keresztényi utad indulása vagy hivatásod tőlük származik lelkedben.

Annyian vannak körülötted, és nem engedheted meg magadnak, hogy gátja légy a lelki javuknak, az örök boldogságuknak.

– Köteles vagy szentnek lenni: kötelességed, hogy ne okozz csalódást Istennek, aki kiválasztott téged; és ezeknek a teremtményeknek sem, akik annyi mindent várnak a maguk számára a te keresztény életedtől.

Az a parancs, hogy szeressük szüleinket, a természetjoghoz tartozik, de a tételes isteni joghoz is. Én mindig „édes parancsnak” neveztem.

– Ne hanyagold el kötelességedet, hogy napról napra jobban szeresd szüleidet, hogy önmegtagadásokat vállalj értük, hogy Istennek ajánld őket, és hogy hálás légy mindazért a jóért, amit tőlük kaptál.

Ahogyan a Mester akarja, neked – jól beágyazódva ebbe a világba, amelyben élni osztályrészünkül jutott, és az emberek minden tevékenységébe – sónak és világosságnak kell lenned. – Világosságnak, mely megvilágítja az értelmeket és a szíveket. Sónak, mely ízt ad, és megóv a romlástól.

Ezért ha hiányzik belőled az apostoli lendület, íztelen és haszontalan leszel. Csalódást okozol a többieknek, és az életed abszurditássá válik.

Öngyilkos és rothadó hullám – vörös és zöldes – próbálja most elnyelni a földet. Ez köpi tisztátalan nyálát a Megváltó Keresztjére.

De Ő azt akarja, hogy a mi lelkünkből egy másik hullám induljon el – fehér és erős, mint az Úr jobbkeze –, mely tisztaságával elborítja minden materializmus szennyét és semlegesíti azt a romlást, mely elárasztotta a világot: ez – és még mennyi más – Isten fiainak feladata.

Sokan, mintegy önigazolásul, azt kérdezik maguktól: Miért kellene nekem beleavatkoznom mások életébe?

– Mert mint kereszténynek kötelességed, hogy belépj mások életébe, hogy szolgálj nekik!

– Mert Krisztus belépett a te életedbe és az enyémbe!

Ha másik Krisztus vagy, ha Isten fiaként viselkedsz, ahol csak vagy, tüzet fogsz gyújtani: Krisztus lángra lobbantja az embert, nem hagyja közömbösen a szíveket.

Fáj látni, hogy kétezer év után olyan kevesen vannak a világon, akiket kereszténynek lehet mondani. És hogy akik kereszténynek nevezik magukat, olyan kevesen élnek Krisztus valódi tanítása szerint.

Megéri föltenni a játszmára az egész életet! Dolgozni és szenvedni Szeretetből, hogy előre vigyük Isten terveit, hogy csatlakozzunk hozzá a Megváltás művében.

Látom Keresztedet, Jézusom, és örülök kegyelmednek, mert a te Kálváriád díja volt számunkra a Szentlélek… És nekem adod magad mindennap szerelmesen – bolondul! – a Szentostyában… És Isten fiává tettél engem! És nekem adtad a te Édesanyádat.

Nem elég, hogy köszönetet mondok Neked: más felé jár a gondolatom: Uram, Uram, annyi lélek van távol Tőled!

Tápláld életedben az apostoli munka égő vágyát, hogy megismerjék Őt…, és szeressék…, és érezzék, hogy szereti őket!

Néha – gyakran hallottad tőlem, hogy beszéltem róla – úgy szólunk a szeretetről, mintha a saját gyönyörűségünk felé vivő impulzus lenne, vagy egyszerű eszköz, hogy önző módon a saját személyiségünket teljesítsük ki.

– De azt is mondtam neked mindig, hogy nem így van: az igazi szeretet megkívánja, hogy kilépjünk magunkból, hogy odaadjuk magunkat. A hiteles szeretet örömmel jár: olyan örömmel, melynek a gyökere Kereszt alakú.

Istenem, hogy lehet, hogy Feszületet látok és nem kezdek el kiáltani a fájdalomtól és a szeretettől?

Döbbenj meg Isten nagylelkűségének láttán: Emberré lett, hogy megváltson minket, hogy te meg én – akik semmit sem érünk, ismerd el! – bizalommal járulhassunk hozzá.

Ó, Jézus…, erősítsd meg lelkünket, tedd egyenessé az utat számunkra, és főként, részegíts meg minket a Szeretettel! Tégy minket eleven máglyákká, hogy lángba borítsuk a földet azzal az isteni tűzzel, amit Te hoztál.

Egy kicsit jobban megközelíteni Istent annyit tesz, mint késznek lenni egy új megtérésre, egy új helyesbítésre, annyit tesz, mint figyelmesen hallgatni sugallatait – azokat a szent vágyakat, melyeket lelkünkben sarjaszt –, és gyakorlattá váltani őket.

Mivel kérkedsz? – Minden indítás, ami mozgat téged, az Övé. Hát így cselekedjél.

Micsoda megbecsülést, mekkora tiszteletet, mennyi szeretetet kell éreznünk minden egyes lélek iránt, ha belátjuk, hogy Isten úgy szereti azt, mint valamit, ami az Övé!

Vágyakozás: bárcsak egyedül arra akarnánk használni az Úrtól nekünk adott napokat, hogy tessünk neki!

Azt kívánom, hogy a viselkedésed olyan legyen, mint Péteré és Jánosé: foglald imádságba, beszéld meg Jézussal barátaidnak, kollégáidnak szükségleteit…, hogy azután példáddal mondhasd nekik: „Respice in nos!” – Nézzetek rám!

Mikor valaki nagyon szeret egy személyt, mindent tudni szeretne, ami rá vonatkozik.

– Elmélkedd át: éhezel-e arra, hogy megismerd Krisztust? Mert… ez szereteted mércéje.

Hazudik – vagy téved –, aki azt mondja, hogy mi, papok magányosak vagyunk: senki sem kevésbé az, mint mi, mert állandóan az Úr társaságában vagyunk, és vele kell társalkodnunk szünet nélkül.

– Szerelmesek vagyunk a Szeretetbe, a Szeretet Szerzőjébe!

Úgy látom magamat, mint szegény madárkát, aki hozzászokott, hogy csak fáról fára tud szállni, vagy legfeljebb a harmadik emeleti erkélyig… aztán egyszer bátorkodott felrepülni egy kis ház tetejére, amely éppen nem volt felhőkarcoló…

De egyszerre egy sas megragadja kis hősünket – mert sasfiókának nézte – és erős karma között a madárka emelkedik, nagyon magasra emelkedik, föl a föld hegyei fölé, a havas csúcsok fölé, a fehér kék és a rózsaszínű felhők fölé, még magasabbra, föl egészen odáig, hogy szembenéz a nappal… És akkor a sas kiszabadítja, elereszti a madárkát, s azt mondja neki: – Rajta hát, repülj!

– Uram, bárcsak soha többé ne repülnék földközelben! Bárcsak mindig megvilágítanának engem az isteni Nap – Krisztus – sugarai az Eucharisztiában! Bárcsak ne szakadna meg repülésem, amíg Szívedben meg nem nyugszom!

Barátunk így fejezte be imádságát: „Szeretem Istenem Akaratát; ezért teljesen rá hagyatkozom, legyen Ő, aki hordoz engem, ahogyan és ahová akar”.

Kérd az Atyát, a Fiút, a Szentlelket és Édesanyádat, hogy segítsenek megismerni magadat és megsiratni mindazt a szennyet, ami áthaladt fölötted, és ami – sajnos – annyi lerakódást hagyott vissza benned…

– Ugyanakkor, anélkül, hogy eltávolodnál ettől a megfontolástól, mondd Neki: adj nekem, Jézusom olyan Szeretetet, amely a megtisztulás tüze, amelyben szegény testem, szegény szívem, szegény lelkem, szegény anyagi valóm elégnek, s így megtisztulnak minden földi nyomorúságtól… Azután immár üres énemet töltsd meg Magaddal: hogy ne ragaszkodjam már semmihez itt a földön, hogy mindig a Szeretet tartson fenn engem.

Ne kívánj semmit a magad számára, se jót, se rosszat: csak azt kívánd magadnak, amit Isten akar.

Bármi legyen is az, mivel az Ő kezéből jön, az Isten kezéből, akármilyen rossznak tűnjék is az emberek szemében, neked, Isten segítségével, jónak, nagyon jónak fog látszani! És mind nagyobb meggyőződéssel fogod mondani: „Et in tribulatione mea dilatasti me… et calix tuus inebrians quam praeclarus est!” – örömem telt a szorongattatásban… mily csodálatos kehely a tiéd…, mely megrészegíti egész lényemet!

Fel kell ajánlanunk az Úrnak Ábel áldozatát, az ifjú és szép test áldozatát, a nyáj legjavát: az egészséges és szent testét, azokét a szívekét, amelyeknek csak egy szerelmük van: Te, Istenem! Azokét az értelmekét, melyeket a mély tanulás alakított, melyek alá tudják vetni magukat a te Bölcsességednek. A gyermeki lelkekét, akik nem gondolnak másra, mint arra, hogy Neked tessenek.

– Fogadd el mostantól, Uram, ezt a jóillatú áldozatot.

Tudnunk kell odaadni magunkat, égni az Isten színe előtt, mint a lámpa, melyet a tartóra helyeznek, hogy megvilágítsa az embereket, akiket elborít a sötétség. Mint a fények, melyek az oltár mellett égnek, és amelyek világítva elemésztik magukat.

Az Úr – a Szeretet Mestere – féltékeny szerető, Aki mindent kíván tőlünk, egész érzelmünket. Azt várja, hogy azt ajánljuk fel Neki, amivel rendelkezünk, azt az utat követve, melyet kinek-kinek Ő jelölt ki.

Istenem, látom, hogy nem fogadlak el mint Megváltómat, ha ugyanakkor nem ismerlek el mintaképemnek is.

– Mivel szegény akartál lenni, add, hogy szeressem a Szent Szegénységet. Feltett szándékom, hogy segítségeddel szegényen élek és halok, akkor is, ha sok millió állna rendelkezésemre.

Nagyon komoly lettél, amikor bizalmasan azt mondtam neked: az Úrért nekem minden kevésnek tűnik.

Bárcsak azt lehetne mondani, hogy a te életed jellemzője „szeretni Isten Akaratát”.

Bármilyen munka, még a legrejtettebb is, a legjelentéktelenebb is, amit az Úrnak ajánlunk, Isten életének erejét hordozza!

Érezd át küldetésed felelősségét: az egész Ég téged figyel!

Isten vár téged! – Ezért, ahol vagy, igyekezned kell, hogy utánozd Őt, hogy egyesülj Vele vidáman, szeretettel, lendülettel, még akkor is, ha az alkalom úgy hozza – vagy akár egy tartós helyzet –, hogy nem éppen szőrmentén kell eljárnod.

Isten vár téged… és szüksége van hűségedre!

Azt írtad: „Hallom, amint kiáltasz, ó Királyom, élő szóval, amely még ma is vibrál: Ignem veni mittere in terram, et quid volo nisi ut accendatur? – tüzet jöttem hozni a földre, és mi mást akarok, mint, hogy égjen?”

Azután hozzátetted: „Uram, válaszolok neked – egész énemmel – érzékeimmel és képességeimmel: Ecce ego, quia vocasti me! – íme itt vagyok, mert hívtál!”

– Ez a te válaszod legyen mindennapi valósággá.

Meg kell, hogy legyen benned a mérték, az erősség, a felelősségérzet, amelyet sokan évek múltán, az öregséggel szereznek meg. Te mindezt fiatalon el fogod érni, ha nem veszíted el az Isten fiainak természetfölötti érzékét: mert Ő megadja majd neked, jobban, mint az öregeknek, ezeket az apostoli munkádnak megfelelő feltételeket.

Belső vidámság tölt el és olyan békesség, amit nem cserélnél el semmivel. Itt van az Isten: nincs jobb dolog, mint elmesélni Neki szomorúságaidat, hogy már ne szomorítsanak téged.

Lehetséges az, hogy annyi év óta – húsz évszázada – Krisztus itt működjön a földön, és a világ ilyen állapotban legyen? – Ezt kérdezted tőlem. Lehetséges az, hogy legyenek emberek, akik még nem ismerik az Urat – kérdezted tovább.

– És én biztonsággal válaszoltam neked: mi vagyunk a hibásak, akik meghívást kaptunk, hogy társak legyünk a megváltásban, és nem egyszer – talán sokszor – nem felelünk meg az Isten Akaratának.

Jézus alázatossága: ellenpontként, milyen szégyen nekem – aki por és sár vagyok –, hogy annyiszor álcáztam a gőgömet méltóságnak, igazságosságnak!… – És így mennyi alkalmat szalasztottam el, hogy kövessem a Mestert. Vagy hány alkalmat hagytam kihasználatlanul, mert nem tettem természetfölöttivé azokat!

Édesanyám…, vezess el minket arra az őrületre, mely belebolondít a mi Jézusunkba másokat is.

Mária, Édes Úrnő: a szeretet ne legyen bennünk lidércfény hamis tüze, melyet talán bomló holttestek termelnek…: legyen valódi emésztő tűz, mely mindent lángra lobbant és megéget, amihez csak hozzáér.