Az örvendetes titkok

Ne felejtsd el barátom, hogy gyerekek vagyunk. Az édes nevű úrnő, Mária, mély imába merült.

Te ebben a házban az lehetsz, aki lenni akarsz: barát, szolga, kíváncsiskodó, szomszéd… – Én most nem merek semmivé sem lenni. Mögéd rejtőzöm és ámulva szemlélem a jelenetet:

A főangyal felfedi küldetését… 

Quomodo fiet istud, quoniam virum non cognosco? – Hogyan válik ez valóra, amikor férfit nem ismerek? (Lk 1, 34)

Anyánk hangjára föltorlódik emlékezetemben, mint éles ellentét, minden emberi tisztátalanság…, az enyém is.

És, mennyire gyűlölöm ilyenkor a föld ezen hitvány nyomorúságait! Micsoda fogadalmak!

Fiat mihi secundum verbum tuum. – Legyen nekem a te igéd szerint. (Lk 1, 38) Ezekre az elbűvölően szűzi szavakra az Ige testté lett.

Az első tized végére érünk… Még van annyi időm, hogy odasúgjam Istenemnek, mielőtt más halandó megelőzne: Jézus, szeretlek.

Mostanra, ifjú barátom, már egyedül is eligazodsz. – Csatlakozz örömmel Józsefhez és Szűz Máriához… és hallhatsz majd Dávid házának hagyományairól:

Hallani fogsz Erzsébetről és Zakariásról, meghatódsz majd József szeplőtelenül tiszta szerelmén, és szíved majd hevesen dobog, valahányszor szóba kerül a Gyermek, aki majdan megszületik Betlehemben…

Sietve megyünk fel a hegyekbe, egészen Júda törzsének egyik városába. (Lk 1, 39)

Megérkezünk. – Ez az a ház, ahol Keresztelő János látja majd meg a napvilágot. – Erzsébet hálától telve kiált oda Megváltója Anyjának: Áldott vagy az asszonyok között, és áldott a te méhed gyümölcse! – Hogy lehet az, hogy Uramnak anyja jön hozzám? (Lk 1, 42 és 43)

A még meg nem született Keresztelő megmozdul anyja méhében… (Lk 1, 41) – Mária alázatossága a Magnificatban fejeződik ki… – És te meg én, akik olyan gőgösek vagyunk – voltunk – megfogadjuk, hogy alázatosak leszünk.

Augusztusz császár rendeletet ad ki, amiben megparancsolja, hogy tartsanak népszámlálást. Evégett mindenkinek el kell mennie abba a városba, ahonnan nemzetsége származik. – Mivel József Dávid házából és nemzetségéből való, fölmegy Szűz Máriával együtt Názáretből Betlehem városába, Júdeába. (Lk 2, 1–5)

És Betlehemben megszületik Istenünk: Jézus Krisztus! – Nincs számára hely a fogadóban: egy istálló a szülőháza. – És Anyja bepólyálja és jászolba fekteti. (Lk 2, 7)

Hideg. – Szegénység. – Én vagyok József kis szolgálója. – Milyen jó ember József! – Úgy bánik velem, mintha a fia volnék! – Még azt is elnézi, ha karjaim közé veszem a Gyermeket és órákon át egyre csak gyöngéd és szerető szavakkal becézgetem!…

És megcsókolom – csókold meg te is! –, és táncolok neki, és dalolok neki, és elnevezem Királyomnak, Szerelmemnek, Istenemnek, Egyetlenemnek, Mindenemnek!… Milyen gyönyörű ez a Gyermek… és milyen rövid ez a tized!

Amikor eltelnek az Anya tisztulásának a Mózes törvényében megszabott napjai, a Gyermeket fel kell vinni Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak. (Lk 2, 22)

Barátom, most te vagy az, aki a gerlicék kalitkáját viszi. – Fölfogod? Ő – a Szeplőtelen! – aláveti magát a törvénynek, mintha tisztátalan lenne.

Példát veszel erről, oktalan gyermek, és megtanulod végre megtartani, vállalva minden személyes áldozatot, Isten Szent Törvényét?

Megtisztulni! Neked és nekem valóban szükségünk van megtisztulásra! – Vezeklésre, de még a vezeklés előtt, a Szeretetre. – Olyan szeretet ez, ami gyógyír, amely kiégeti lelkünk szennyét, és tűz, amely isteni lángra gyújtja szívünkben a nyomorúságot.

Egy igaz és istenfélő ember a Szentlélek sugallatára eljött a templomba – kinyilatkoztatást kapott, hogy addig nem hal meg, amíg meg nem látja az Úr Fölkentjét –, karjába veszi a Messiást és így beszél hozzá: Most, Uram, szavaid szerint már valóban békében bocsátod el szolgádat ebből a világból… mert látta szemem az Üdvözítőt. (Lk 2, 25–30)

Hol van Jézus? – Úrnőm: a Gyermek!… hova lett? 

Mária sír. – Hiába szaladtunk, te és én, egyik csoporttól a másikig, karavántól karavánig: nem látták. – József is, néhány haszontalan erőfeszítés után, hogy visszafojtsa könnyeit, zokog… És te is… És én is.

Én, mivel csak kis közönséges szolga vagyok, üvöltök, mint akit nyúznak és eget verő jajveszékelésbe kezdek… azokért a napokért, amikor az én hibámból vesztettem el és nem jajgattam.

Jézusom: add, hogy soha többé ne veszítselek el… S a szerencsétlenség és a fájdalom most összeköt bennünket, ahogy egykor a bűnnek a rabjai voltunk mindketten, és az őszinte bűnbánat járja át lényünk egészét, és siránkozást és lángoló szavakat hallatunk, amit az ember nem tud, és nem is tudhat leírni.

S miután vigaszra leltünk azon örömünkben, hogy rátaláltunk Jézusra – távolléte három napig tartott! – miközben éppen Izrael tanítóival vitatkozott (Lk 2, 46), mélyen bevésődik lelkedbe és lelkembe az a kötelesség, hogy mennyei Atyánk szolgálatáért elhagyjuk az otthoniakat.