Alázat

„Az ima”: Az ember alázata, aki megismeri nagy nyomorúságát és Isten nagyságát. Imádva fordul hozzá, mert Tőle vár mindent, önmagától semmit.

„A hit”: Az értelem alázata, amely lemond saját mércéjéről és meghajol az Egyház ítélete és tekintélye előtt.

„Az engedelmesség”: Az akarat alázata, mely Isten iránti szeretetből aláveti magát egy másik akaratnak.

„A tisztaság”: A test alázata, amely a szellemnek akarja alávetni magát.

„Az önmegtagadás” külső dolgokban: Az érzékek alázata.

„A vezeklés”: Az összes vágy alázata, melyeket Istennek áldozunk fel.

Az alázat az őszinteség biztosítéka az aszkézis útján.

Az valami igen nagy dolog, ha tudatában vagyunk annak, hogy Isten előtt semmik vagyunk. Mert hiszen ez az igazság.

„Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű…” Jézus alázata! Milyen tanítás ez számodra, aki csak szegény eszköz vagy, amelyet agyagból formáltak. A végtelenül könyörületes Isten semmiséged mélységéből kiemelt, teljesen érdemeid nélkül tett nemessé, hogy visszatükrözd kegyelmének Napját. Te pedig milyen gyakran palástoltad gőgödet méltósággal vagy igazságossággal… És milyen sok alkalmat szalasztottál el arra, hogy a Mestertől tanulj, mert nem érted meg, hogy Istenre vetett tekintettel nézd.

Az úgynevezett depressziós állapotoknak, amelyek úgy keletkeznek, hogy látod vagy hirtelen felfedezed gyengeségedet, nincs lelki alapjuk…

Kérd az igazi alázatot.

Engedd meg, hogy az alázat hiányának sok jele közül egyeseket emlékezetedbe idézzek:

– ha azt gondolod, hogy az, amit te teszel vagy mondasz, jobb, mintha más tette vagy mondta volna,

– ha mindig saját elképzeléseidet akarod keresztülvinni,

– ha ragaszkodsz a vitához, amikor nincs igazad vagy makacsul és kérlelhetetlenül irányítod, ha igazad van,

– ha véleményedet kérés nélkül és anélkül, hogy a felebaráti szeretet követelné, adod elő,

– ha mások nézeteit jelentéktelennek tartod,

– ha elfelejted, hogy adottságaidat és tulajdonságaidat csak kölcsön kaptad,

– ha nem akarod belátni, hogy méltatlan vagy minden tiszteletre és megbecsülésre és hogy még a földet, amely hordoz és azokat a dolgokat, amelyeket használsz, sem érdemled meg,

– ha magadat állítod példaképnek a beszélgetésekben,

– ha negatív módon beszélsz magadról, hogy a többiek annál jobb véleménnyel legyenek rólad vagy ellentmondjanak,

– ha mentegetődzöl, amikor megfeddnek,

– ha az előtt, aki irányít, valamilyen szégyenletes hibát elrejtesz, nehogy a rólad alkotott képet megmásítsa,

– ha tetszéssel hallgatod, amikor mások dicsérnek vagy örülsz annak, hogy jót mondanak rólad,

– ha panaszkodsz, hogy másokat többre értékelnek, mint téged,

– ha vonakodsz attól, hogy „alacsonyrendű” feladatokat láss el,

– ha olyan kívánság vagy törekvés van benned, hogy feltűnj,

– ha beszélgetésben szavaidba öndicséret csúszik vagy saját becsületességedre, éles eszedre, ügyességedre, szakmai tekintélyedre célozgatsz,

– ha szégyelled magad, mert bizonyos adottságok hiányoznak belőled.

Hogy alázatosak vagyunk, az semmiképpen sem jelenti azt, hogy aggodalmaskodók vagy félénkek legyünk.

Meneküljünk attól a hamis alázattól, amely csak a kényelmességet palástolja.

Péter azt mondja: „Uram, te akarod megmosni az én lábamat?” Jézus így felel: „Most még nem érted, amit teszek, de később majd megérted.” Újra Péter: „Az én lábamat meg nem mosod soha!” Jézus ezt válaszolja: „Ha meg nem moslak… nem vagy közösségben velem.” Simon Péter megadja magát: „Uram, … akkor ne csak lábamat, hanem kezemet és fejemet is.”

Ha megértjük, hogy teljes odaadásra vagyunk hivatva, mely nem ismer feltételeket vagy tétovázást, gyakran előfordul, hogy hamis alázattal válaszolunk, mint kezdetben Péter… De bár csak olyan nagylelkűség is lenne bennünk, mint ebben az apostolban! Nem engedi, hogy Jézust valaki jobban szeresse, mint ő. Aki így szeret, annak ilyen módon kell reagálnia: Itt vagyok! Mosd meg kezemet, fejemet, lábamat! Tisztíts meg egészen! Mert egészen a tied akarok lenni.

Leírom neked ezt az egyik levélből: „Az az alázat, amelyet az Evangélium tanít, mélyen megragad engem. De felháborít az a mód, ahogy némelyik keresztény viselkedik, mint megfélemlített bárányok, akik ártanak az Egyház tekintélyének. Ilyen emberek lehettek az ateista író szeme előtt, amikor úgy vélte, hogy a keresztény erkölcs rabszolgaerkölcs…”

A valóság: Szolgák vagyunk, de olyanok, akiket Isten gyermekeinek szabadságára emelnek és nem akarnak vágyaik rabszolgái lenni.

Az a meggyőződés, hogy meglehetősen kevéssé vagy értékes – azaz önismereted –, segíteni fog abban, hogy a megaláztatásokra, megvetésre, rágalomra természetfeletti értelemben reagálj úgy, hogy az öröm és a béke mindig jobban meggyökeresedjen lelkedben. Miután kimondtad a „Fiat”-odat – ahogy akarod, Uram! – erre a következtetésre fogsz eljutni: „Csak ezt mondta rólam? Látszik, hogy nem ismer engem, különben nem hagyta volna annyiban.” Te magad tudod majd a legjobban, hogy tulajdonképpen még rosszabb bánásmódot érdemelnél. Még azokkal az emberekkel szemben is hálát fogsz érezni, olyan dolgoknak is örülni fogsz, akik vagy amelyek másokat elkeserítettek volna.

Minél magasabban áll egy szobor, annál nehezebb és veszélyesebb ütés éri, ha lezuhan.

Mindig nagyobb alázattal és őszinteséggel menj a lelki vezetésre – és pontosan, mert ez is alázat. Gondolj arra – és ne zavartasd magad, hiszen Isten az, aki szól hozzád –, hogy olyan nyílt légy, mint egy kisgyermek, akit olvasásra, a virágok és madarak nevére, az élet örömeire és gondjaira, mindig új dolgokra tanítanak meg és aki azt is megtanulja, hogy szilárdan álljon a lábán…

„Most is csak egy szegény teremtmény vagyok” – mondtad nekem. Ezt már régebben is tudtad, és ez nagyon ellenedre volt! De most már mosolyogni szoktál rajta anélkül, hogy engednél a küzdelemből, ill. rezignáció nélkül és növekvő örömmel kezded mindig újra a harcot.

Ha belátó és alázatos vagy, akkor megfigyelheted, hogy az életben senki sem tanulhat eleget… A legbölcsebbeknek is tanulniok kell életük végéig: Ha nem teszik, akkor már nem bölcsek.

Jézusom, ha azt akarod, hogy apostol legyek, akkor jóságoddal nagyon alázatossá kell tenned. A Nap mindent megvilágít, amit érint: Uram, tölts be engem fényeddel, járj át egészen! Add meg, hogy akaratom teljesen egyesüljön a Te imádandó akaratoddal, hogy olyan eszközzé váljak, amilyennek Te akarsz… Ajándékozz meg alázatod ostobaságával. Ennek gyümölcsei voltak: a szegényen születés, feltűnés nélküli munkás élet, szégyenteljes halál, keresztre szegezve, a végső önmegalázódás a tabernákulumban való jelenlét által…

Add meg, Uram, hogy megismerjem magam! Hogy megismerjem magam és megismerjelek Téged… Akkor sohasem fogom szem elől téveszteni semmiségemet.

Csak az ostobák makacsok és a legostobábbak a leginkább.

Ne felejtsd el, hogy tisztán emberi ügyekben a többieknek is igazuk lehet.

Ők ugyanazt látják, amit te, de más szemszögből, más fényben, más árnyalatban és más körvonalakkal.

Csak a hit és erkölcs terén van vitathatatlan ítélet: Anyánké, az Egyházé.

Milyen jó dolog az, ha saját nézetünket tudjuk korrigálni! És milyen kevés ember tanulja meg ezt a képességet!

Mielőtt a felebaráti szeretet ellen vétesz, engedj! Ameddig valamennyire is lehetséges, ne ragaszkodj ellentmondást nem tűrően a te véleményedhez. Légy alázatos, mint a fű, mely meghajlik anélkül, hogy meggondolná, kinek a lába tapossa le…

A megtéréshez az alázat által jut el az ember, ha az önszeretet dobogójáról leszáll.

Azt mondtad nekem: „Az »Én«-t le kell fejezni!…” – De milyen nehéz ez, ugye?

Gyakran erőszakot kell vennünk magunkon, hogy megalázzuk magunkat és szavahihetően

ismételhessük az Úrnak: „Serviam!” – Szolgálni akarok!

„Memento homo, quia pulvis es…” Emlékezz ember, hogy por vagy… Ha por vagy – akkor miért bosszankodsz azon, hogy rád taposnak?

Az alázat ösvényén mindenhová el lehet jutni… mindenekelőtt a mennyországba.

Az alázat egyik biztos útja abban áll, hogy azt szemléljük, hogyan tudunk mi – bár kevés tehetséggel, ismeretlenül és gyengén – mégis hatékony eszközökké válni, ha a Szentlélektől kérjük adományait és segítségét.

Jézus három évig tanította apostolait: ennek ellenére rémülten menekültek el Jézus ellenségei elől.

De Pünkösd után képesek voltak a megostorozást és a börtönt elviselni és végül életüket áldozták tanúságul hitükért.

Igaz: Senki sem lehet teljesen biztos saját kitartásáról… De ez a bizonytalanság eggyel több ok arra, hogy alázatosak legyünk. Azonkívül világos bizonyítéka szabadságunknak.

Bár jelentéktelen vagy, Isten mégis felhasznált téged gyümölcsöző feladatokhoz az Ő dicsőségére – és továbbra is megteszi.

Ne dicsekedjél ezzel! Inkább azt gondold: Mit mondana egy olyan acél- vagy vasszerszám önmagáról, amelyet a művész drágakövek befogására vagy más ötvösmunkára használ?

Mi ér többet: egy kilogramm arany vagy egy kilogramm réz? És mégis sok esetben a réz hasznosabb, mint az arany.

Hivatásod az – Isten hívására! –, hogy irányítsál, magaddal ragadj, szolgálj, vezess. Ha hamis vagy félreértett alázatból bezárkózol és egy sarokba bújsz, akkor vétesz az ellen a kötelesség ellen, hogy Isten eszköze légy.

Ha Isten felhasznál arra, hogy kegyelmét öntsed a lelkekbe, akkor fontold meg, hogy Te csak az ajándék csomagolása vagy, egy darab papír, amelyet az ember összetép és eldob.

„Quia respexit humilitatem ancillae suae” – Tekintetre méltatta alázatos szolgáló leányát…

Mindennap mélyebbé válik a meggyőződés bennem, hogy az igazi alázat minden erény természetfeletti alapja. Beszélj erről a Boldogasszonnyal, hogy közbenjárásával ezt az utat járjuk.