Imádság

Ha tudatában lennénk kötelezettségeinknek, hogy tudnánk akkor egy egész napot eltölteni anélkül, hogy lelkünkre gondolnánk? A mindennapi imából kell utunknak mindig újra kiegyenesednie, hogy le ne térjünk róla.

Aki abbahagyja az imádságot, az egy ideig még lelki tartalékaiból él, azután szélhámoskodásból.

Az elmélkedésnek meghatározott időben, megállapított órában kell történnie. Ha ugyanis imánk idejét kedvünk és hangulatunk szabja meg, akkor hiányzik belőlünk az önmegtagadás. És az ima önmegtagadás nélkül kevéssé hatásos.

Hiányzik nálad a lelki élet. Nem foglalod imáidba sem a tieid dolgait, sem az új hivatások gondját: sem azért nem fáradozol, hogy világosan láss, sem azért, hogy konkrét jófeltételeket tégy, sem azért, hogy azokat megvalósítsd: nincs benned természetfeletti látásmód a tanulmányokban, a munkában, beszélgetéseidben, a másokkal való érintkezésben.

Mi van akkor Isten jelenlétének tudatával, amely imáid következménye és megnyilvánulása?

Úgy? Nem tudtad megtenni, mert nem volt időd? Van időd. Azonkívül: mi lesz a munkádból, ha nem fontolod meg Isten jelenlétében, hogy rendet vigyél bele? Hogy akarod napi munkafeladatodat jól elvégezni anélkül, hogy Istennel megbeszélnéd? Úgy érvelsz, mint olyan valaki, aki azt mondja, hogy sajnos, nem tud tanulni, mert a tanulmányok túlságosan igénybe veszik… de tanulás nélkül nem tudsz hasznosan oktatni sem.

Az imának mindig elsőbbsége van. Ha ezt belátod, de ennek ellenére nem ennek megfelelően cselekszel, akkor ne állítsd azt, hogy nincs időd: egyszerűen nem akarod!

Imádság, még több imádság! Ez, tekintettel a körülményekre, hogy a vizsgák miatt intenzív munkával vagy tele, majdnem paradoxonnak látszik…

Ennek ellenére szükséged van az imára! És nemcsak a szokásos elmélkedési időre, hanem éppen a közbenső imára, az üresjáratok pillanataiban, az egyes munkák közötti szünetben.

Röviden imádkozni ahelyett, hogy gondolatainkat jelentéktelen dolgokra fecsérelnénk. Nem baj, ha minden fáradozásod ellenére nem sikerül koncentrálni, összeszedni magad. Az ilyen ima sokkal értékesebb lehet, mint amit az elmélkedés idején végzünk egy templom zavartalan nyugalmában.

Hogy valóban meg tudjuk tenni, hogy az egész napot Isten jelenlétének tudatában éljük át, ajánlatos ezt a napot egy „kihallgatással” kezdeni Jézus Krisztusnál.

Az imádság nem a szerzetesek előjoga. Kötelessége és feladata minden kereszténynek, azoknak a férfiaknak és nőknek, akik a világban élnek és tudják, hogy Isten gyermekei.

Természetesen továbbra is járnod kell utadat: az aktív emberét, aki kontemplációra hivatott.

Egy katolikus, aki nem imádkozik?… Az olyan, mint egy katona fegyver nélkül.

Köszönd meg az Úrnak azt a csodálatos ajándékot, amelyet adott neked, amikor megértette veled, hogy „csak egy a szükséges”.

És hálaadásod mellett könyörögj is mindennap buzgón mindazokért, akik még nem ismerik Őt, vagy nem értik meg.

Abban az időben, amikor néhány barátod megpróbált téged megnyerni, azt kérdezted magadtól, honnan vették a lelkierőt és azt az apostoli tüzet, amely mindent lángba borít. – Most, amikor magad is imádkozol, megérted, hogy az ima az a forrás, amely az Isten gyermekeinek környezetét megtermékenyíti.

Semmibe veszed az imád. Nem onnan származik ez végső soron, hogy félsz és a névtelenséget keresed? Tehát, hogy nem mersz szemtől szembe beszélni Krisztussal?

Látod, „meg lehet vetni” ezt az eszközt valami módon és amellett úgy tenni, mintha gyakorolnánk.

Az ima: a szent bensőséges kapcsolat és szilárd elhatározások ideje.

Mennyire megalapozott volt annak a kereszténynek imája, aki így szólt: „Uram, ne hagyj el! Nem látod, hogy »az a másik« mennyire lehúz engem?”

Vajon az Úr újra lángra fogja gyújtani lelkemet? Értelmem és egy távolból feltörő vágy – talán ez a remény – azt mondja, hogy „igen”… Másrészt ingadozó szívemet és gyenge akaratomat bénító melankólia tartja fogva, mely mindent megmerevít és mintegy keserű fintor mögé rejti magát.

Halld a Szentlélek ígéretét: „Már csak rövid, nagyon rövid az idő.

Aztán eljön az Eljövendő s nem késik.

Az igaz ember a hitből él.”

Az igazi ima, amely maradéktalanul leköti az egész embert, nem annyira a puszta magányában jön létre, mint inkább a belső összeszedettség által.

Kint a mezőn imádkoztunk, késő délután volt, már esteledett. Aki véletlenül arra járt, annak számára ez a kis jelenet nagyon különösnek tűnhetett: meglehetősen szétszórtan ültünk a földön és csak itt-ott törte meg a csendet egy-egy elmélkedési pontnak felolvasása. Ez a szabadban mondott ima – az Urat ostromló kérések minden jelenlévőért, az Egyházért, az emberekért – az égbe szállt és gyümölcsöző lett… Az Istennel való találkozás mindenhol lehetséges.

Tetszik nekem az, hogy te az imában sok-sok kilométert teszel meg: más országok vannak szemed előtt, lélekben más fajhoz tartozó embereket látsz magad előtt elvonulni, a nyelvek sokféleségét hallod… Mintha Jézus Krisztus parancsa visszhangoznék benned: „Euntes docete omnes gentes” – menjetek, tanítsatok minden népet. Ha el akarsz indulni és a legtávolabb élőket akarod elérni… gyújtsd lángra mindazokban a szeretetnek ezt a tüzét, akik a közeledben élnek! Így megvalósulni látod álmaidat és vágyaidat – hamarabb, nagyobb mértékben és szebben, mint ahogy várod.

Imád olykor töprengővé válik: egyes esetekben – talán ritkán – telve lesz buzgósággal, máskor – lehet, hogy nagyon gyakran – csak szárazságot, semmi mást, mint szárazságot fogsz érezni… A döntő az, hogy – Isten kegyelmével – ne engedj az elbátortalanodásnak. Gondolj arra a katonára, aki őrségben van: Nem tudja, hogy az államfő, a király a palotában van-e és azt sem, hogy mit csinál. És akit őriznek, az ugyanúgy nem tudja általában, hogy ki őrködik felette.

Istennél, Atyánknál egészen másképp van: Ő ott lakik, ahol te laksz. Törődik veled. Tökéletesen ismer téged és ismeri legtitkosabb gondolataidat. Soha ne hagyd el tehát az imának ezt az őrhelyét.

Nézd csak, hogy milyen sok, látszólag meggyőző érvvel akar ellenséged arra rábírni, hogy az imát elhagyd! Például: „Nincs időm” – és közben rengeteget elfecsérelsz belőle –, vagy „ez nem nekem való”, vagy „szárazság van a szívemben” és így tovább… Az ima nem beszéd vagy érzés, hanem szeretet dolga. Maga az a fáradozás, amellyel az Úrnak mondani akarunk valamit, ennek a szeretetnek a jele – akkor is, ha semmit sem mondunk.

„Egy percig tartó intenzív ima elegendő.” Ezt olyan valaki mondja, aki sohasem imádkozott.

Ki az a szerelmes, aki jóváhagyná azt, hogy elegendő egy pillanatig intenzíven nézni arra, akit szeret?

Az a forró vágy, hogy Krisztus csatáiban küzdjünk és győzzünk, csak az ima, az áldozat, a hit és a szeretet által valósulhat meg. Tehát: imádkozzunk, higgyünk, szenvedjünk… és szeressünk.

Az önmegtagadás az a felvonóhíd, amelyen át könnyen megközelíthetjük az imádság várát.

Ne hagyd abba! Lehet valaki mégolyan méltatlan, látszhat imája mégolyan tökéletlennek; ha alázatosan és kitartóan száll fel szívéből, Isten mindig meg fogja hallgatni.

Így imádkozott egy vezeklő: Uram, nem érdemlem meg, hogy meghallgass. Azután hozzátette: De most mégis hallgass meg, „quoniam bonus” – mert Te jó vagy.

Az Úr elküldte tanítványait, hogy Isten országát hirdessék. Amikor visszatértek, összehívta őket és meghívta, hogy vonuljanak vissza vele együtt egy csendes helyre, hogy egy kicsit pihenjenek… Milyen kérdéseket tehetett fel ott nekik Jézus! És mi mindent mondhatott el nekik!

Nos – az Evangélium még ma is ugyanolyan aktuális…

Nagyon jól értem, hogy mire gondolsz, amikor apostoli munkádról írsz nekem: „Most három órán keresztül imádságos lélekkel nagyon alaposan fogom tanulni a fizikát… Ezzel a felajánlásommal szeretném kérni az asztal másik oldalán ülő társam részére Isten kegyelmét. Őt az atya még a múltkori látogatása során ismerte meg.”

Pontosan emlékszem, milyen örömmel hallottad tőlem, hogy az ima és a munka között nem lehet törés.

A szentek közössége: az a fiatal mérnök, aki azt mondta nekem: „Atya, ezen és ezen a napon, ebben és ebben az órában imádkozott értem” – világosan megtapasztalta.

Az ima az első és legalapvetőbb segítségnyújtás a lelkeknek és az is marad.

Szokd meg, hogy mint a kisgyermekek, korán reggel, már az öltözködésnél kis imákat mondj.

Akkor könnyebben meg fogod őrizni napközben Isten jelenlétének tudatát.

A rózsafüzér imádkozása különösen fontos mindazoknak, akik főleg szellemi munkát végeznek vagy tanulmányokat folytatnak. Mert egy gyermek látszólag monoton ismétlései, aki Anyjához, a Szűzanyához könyörög, lassanként széttörik a hiú érvényesülési vágynak és a büszkeségnek magját.

„Szeplőtelen Szűz, jól tudom, hogy emberi gyarlóságomban nem teszek mást, mint hogy napról napra növelem bűneim számát…” Ez az a mód, ahogy Anyánkkal beszélsz, mondtad nekem egy pár nappal ezelőtt.

Azt a határozott tanácsot adtam neked, hogy imádkozd a rózsafüzért: áldott legyen az újra és újra megismételt „Üdvözlégy Mária monotóniája”, mely tisztává teszi bűneid monotóniáját.

Sajnálatos mód, mely végül a rózsafüzér ima teljes elhagyásához vezet, ha azt a nap utolsó órájára halasztjuk.

A lefekvés előtt rosszul imádkozzuk a rózsafüzért, ha egyáltalán elimádkozzuk és anélkül, hogy a titkokat szemlélnénk. Így könnyen puszta rutinhoz jutunk, mely az igazi, egyetlen lehetséges vallásosságot megfojtja.

A rózsafüzér imádság nemcsak azt jelenti, hogy az ajkunkat mozgatjuk és az egyes üdvözlégyeket hozzámormoljuk. Az a szenteskedők darálása…

A keresztények szóbeli imájának a szívből kell jönnie, mégpedig úgy, hogy a lélek közben elmerülhessen az egyes titkok szemlélésében.

Addig tologatod el a rózsafüzért későbbre, míg végül egészen elhagyod, mert álmos leszel. – Ha valóban nem tudsz rá időt találni, akkor imádkozd feltűnés nélkül az utcán. Ez abban is segíthet, hogy Isten jelenlétének tudatát fenntartsd.

„Imádkozz értem” – mondtam, ahogy mindig mondani szoktam. Csodálkozva kérdezte: „Miért? Történt valami?”

Meg kellett magyaráznom, hogy mindnyájunkkal „történik valami” minden pillanatban és hozzátettem: Ahol hiányzik az ima, ott még több történik és ott még nyomasztóbbak a dolgok.

Keltsd fel szívedben naponta sokszor a bánatot! Gondolj arra, hogy Jézust szakadatlanul megbántják és ezért sajnos, nem vezeklünk ugyanolyan szakadatlanul.

Ezért mondom mindig újra: Mondjuk a bánat röpimáit! Minél többet, annál jobb! Életed és tanácsaid legyenek visszhangod.

Milyen szeretetreméltó az Angyali Üdvözlet jelenete. Sokszor szemléltük lélekben: Mária imádkozik, testét és lelkét egészen az Istennel való beszélgetésre irányítva. Az imában megtudja Isten akaratát és imádkozva élete éltető erejévé teszi ezt az akaratot. Ne felejtsd el Nagyasszonyunk példáját!