Küzdelmek

Nem mindenki lehet gazdag, tanult, híres… De mindnyájan – valóban mindnyájan – arra vagyunk hivatva, hogy szentek legyünk.

Az Istenhez való hűség harcot követel, méghozzá közelharcot: ember ember ellenit. – Itt van bennünk a régi ember és az az ember, amilyennek Isten akar…, kicsiségeket kicsiségek után kell mindig újra javítanunk anélkül, hogy alábbhagynánk a küzdelemmel.

Ez a próbatétel, nem vitatom, túl keménynek mutatkozik: mindig hegynek felfelé, minden akadályoz.

Mit tanácsoljak neked? Mondd: „omnia in bonum”, minden, ami itt történik – minden „ami velem történik” – a javamra szolgál. Ezért a helyes végső következtetés így hangzik: Azt, ami olyan fáradságosnak látszik neked, mint áldást hozó realitást kell elfogadnod.

Az, hogy csupán „jó emberek”, „jó asszonyok” legyünk, ma nem elegendő. Azonkívül: aki megelégszik azzal, hogy „meglehetősen jó” legyen, az nem eléggé jó. Olyanokra van szükség, akik „felkavarnak”.

A mai hedonizmust, pogány és materialista áramlatokat látva, Krisztus valódi meg nem alkuvókat akar, a „szeretet forradalmárait”!

A szentség nem ismer szüneteket. Az igazi buzgóság nem ismer vakációt.

Némelyik ember úgy viselkedik életében, mintha az Úr szavai az önátadásról és becsületességről kizárólag azoknak szólnának, akiknek az nem okoz fáradságot, vagy akiknek nem kell érte harcolniok – de ilyenek nincsenek!

Elfelejtik Jézus szavait az „erőszakosakról, akik elragadják a mennyországot” azzal, hogy mindennap szent harcot vívnak. Ez mindenkire vonatkozik.

Milyen buzgóságot fejt ki sok kortársunk, hogy „reformáljon”… Nem lenne jobb, ha mindnyájan – mindenki egyenként – „megreformálnánk” magunkat, belülről kiindulva, hogy kötelességeinket hűségesen teljesítsük?

Kísértésekben lubickolsz, közben veszélynek teszed ki magad, játszol azzal, amit látsz és elképzelsz, ostoba csevegésekbe bocsátkozol. És azután meg vagy zavarodva, ha kételyek, aggályok, zűrzavar, búskomorság, levertség áraszt el.

El kell ismerned, hogy nem vagy nagyon következetes.

A kezdeti lelkesedés után most már csak habozás, tanácstalanság, félelmek vannak… Sok minden gondot okoz neked: a tanulás, a család, a pénzkérdés és mindenekelőtt az a gondolat, hogy nem tudsz vele megbirkózni, talán nem vagy alkalmas, vagy túl kevés az élettapasztalatod.

Biztos eszközt adok neked arra, hogy le tudd győzni az ilyen félelmeket – a sátán kísértéseit vagy a nagylelkűség hiányát! –: „vesd meg, felejtsd el ezeket”… A Mester már húsz évszázaddal ezelőtt világosan hirdette: „Ne tekints hátra!”

Valódi utálatot kell táplálnunk lelkünkben a bűn iránt.

Mondd neki töredelmes szívvel: Uram, add, hogy soha többé ne bántsalak meg Téged!

De ne ijedj meg, ha érzed szegény tested terhét… és az emberi szenvedélyeket… balgaság és naivság volna, ha csak most fedeznéd fel, hogy „ilyesmi” létezik. Emberi gyengeséged nem akadály, hanem ösztönzés arra, hogy még jobban egyesülj Istennel és kitartóan keresd Őt. Mert egyedül Ő az, aki megtisztít bennünket.

Ha a képzeleted önmagad körül forog, lehetetlen helyzeteket és képeket hoz elő, amelyek általában nem illenek utadhoz és értelmetlenül eltérítenek, hideggé tesznek és Isten jelenlététől eltérítenek. Mindez: Hiúság!

Ha képzeleted másokra irányul, akkor könnyen abba a hibába esel, hogy elítéled őket – akkor is, ha az nem a te feladatod – és viselkedésüket nem megfelelő, hozzá nem értő módon magyarázod. Vakmerő ítélkezés.

Ha képzelőerőd saját képességeiddel, esetleg kifejezésmódoddal foglalkozik, vagy azzal a csodálattal, amelyet másokban keltesz, akkor az a veszély fenyeget, hogy elveszted a szándék tisztaságát és gőgössé válsz.

Szabad utat engedni a képzeletnek, általában időpocsékolás, azonkívül megnyitja az utat – ha nem fékezzük meg – számtalan önként vállalt kísértésnek.

Egyetlen nap se hagyd el a belső önmegtagadást!

Ne légy olyan ostoba vagy naiv, hogy azt gondold, meg kell tapasztalnod a kísértéseket, hogy biztos legyél abban: ki tudsz tartani utadon. Ugyanúgy azt is kívánhatnád, hogy le kell állítani szívműködésedet, hogy meggyőződj élniakarásodról.

Ne folytass párbeszédet a kísértéssel. Hadd ismételjem: Legyen bátorságod a menekülésre! És ugyanúgy legyen erőd arra, hogy ne kísérletezz saját gyengeségeddel – sohase játssz azzal a gondolattal, hogy milyen messzire mehetnél… Vess véget annak időben – mégpedig egészen!

Nincs mentség számodra. Egyedül te vagy a hibás. Ha világos előtted az – és elég jól ismered magad –, hogy ezen az úton – ezzel az olvasmánnyal, ezekkel a társakkal… szakadékba kerülhetsz… akkor miért kötöd magad ahhoz, hogy mindez talán előnyös képzésed vagy személyiséged kifejlődése szempontjából?

Változtass irányt – radikálisan! Akkor is, ha ez több fáradtságot és kevesebb szórakozást hoz magával. Éppen itt az ideje, hogy felelős emberként viselkedjél!

Az Úrnak nagyon fáj sok férfi és nő meggondolatlansága, akik nem vesznek maguknak annyi fáradságot, hogy a tudatos bocsánatos bűnöket kerüljék. Az emberek azzal igazolják magukat, hogy ez végül is normális dolog, mindenki megbotlik néha…

Jól figyelj ide; amikor a csőcselék elítélte és megölte Jézust, a legtöbben először csak együtt kiáltottak a többiekkel – mint mindenki! –, azután csak együtt mentek a többiekkel az Olajfák hegyére, mint mindenki!… Végül azonban „mindenki” viselkedése magávalragadó áramlattá vált, amelyből már senki sem tudta vagy akarta kivonni magát… és így keresztre feszítették Jézust! Húsz évszázad múlt el azóta és nem tanultunk belőle semmit.

Hangulatod barométere emelkedik és leesik, sok – túl sok! – a „fel” és „le” nálad.

Az oka világos: eddig kényelmes életed volt és most nem akarod elismerni, hogy a puszta kívánság és a tényleges önátadás között jelentős különbség van.

Előbb-utóbb elkerülhetetlenül beleütközöl önmagad nyilvánvaló nyomorúságába. Ezért szeretnélek néhány kísértés ellen felvértezni téged, amelyeket a sátán a füledbe fog súgni és amelyeket azonnal vissza kell utasítanod. Például olyan gondolatokat, mint: Isten elfelejtett téged, az apostolkodásra való hívás illúzió volt, a világ szenvedésének és bűneinek terhe túlhaladja az erőidet, ha apostol leszel…

Semmi sem igaz belőle!

Ha valóban küzdesz, szükséged van lelkiismeret-vizsgálatra. Vizsgáld meg naponta lelkiismeretedet! Kérdezd meg magadtól, hogy van-e szeretetből fakadó bánatod, mert az Úrral való kapcsolatod nem olyan, amilyennek lennie kellene.

Hasonlóan ahhoz, ahogy sok ember részt vesz alapkőletételen, azután már nem törődik az alapkővel és a mű befejezésével, a bűnösök megcsalják magukat egy feltételezett „utoljára” gondolattal.

Ha véget akarsz vetni valaminek és azt mondod: „Utoljára!”, akkor ne felejtsd el; ez az „utoljára” már mögötted kell, hogy legyen és nem előtted.

Azt tanácsolom neked: időről időre próbálj visszatérni a kezdetekhez – ahhoz az „első megtéréshez”. Ez olyan, mintha újra gyermekké válnánk… A lelki életben bizalommal kell engedni, hogy vezessenek, félelmek és csalfaság nélkül; fenntartás nélküli nyíltsággal kell beszélni mindenről, ami gondolatainkat és szívünket megmozgatja.

Hogy akarsz a lanyhaságnak és siralmas erőtlenségnek ebből az állapotából kikerülni, ha nem használod fel ehhez az eszközöket?

Nagyon keveset küzdesz. Ha néha megerőlteted magad, akkor ez gyerekes haraggal és durcásan történik, mintha azt kívánnád, hogy béna mozdulataid hiábavalók legyenek, s így legyen alibid arra, hogy ne követelj magadtól semmit és más se követeljen tőled semmit. Ott tartasz, hogy saját akaratodat akarod megvalósítani az Isten akarata helyett. Ameddig nem változol meg, mégpedig komolyan, sem a boldogságot, sem a békét nem fogod megtalálni, amelyet most nélkülözöl. Alázd meg magad Isten előtt és fáradozzál azon, hogy valóban „akarj”.

Milyen időveszteség és milyen felületes látása a dolgoknak, ha az ember csak a taktikában bízik, mintha ebben lenne az eredmény titka. Ilyenkor elfelejtjük, hogy Isten „taktikája” a szeretet, a határtalan szeretet: Így hidalta át azt az áthidalhatatlan szakadékot, amelyet az ember bűnével az ég és föld között létrehozott.

Légy „durván” őszinte, amikor megvizsgálod lelkiismeretedet, azaz légy bátor: Vizsgáld meg, mint tükör előtt, hol sebesültél meg vagy hol piszkítottad be magad, vagy hol rejtőznek azok a hibák, amelyeket ki kell irtani.

Fel kell, hogy fegyverezzelek a „sátán” ravaszságával szemben – szándékosan írom kisbetűvel, mert nem érdemel többet! Megkísérli, hogy egészen közönséges körülményeket használjon fel arra, hogy többé-kevésbé eltántorítson bennünket arról az útról, amely Istenhez vezet. Ha küzdesz – ha komolyan küzdesz –, nem szabad csodálkoznod azon, ha néha rádjön a fáradtság vagy olyan időszakon kell túljutnod, amikor minden akadályozni próbál és sem lelki, sem emberi vigaszt nem találsz.

Nézd, mit írt nekem nemrég valaki – akkor megőriztem, azokra a naiv emberekre gondolva, akik azt hiszik, a kegyelem lemondhat a természetről: „Atya, néhány napja szörnyű restséget és kedvetlenséget veszek észre életprogramom megvalósításánál: mindent kényszeredetten teszek és anélkül, hogy belsőleg részt vennék benne. Imádkozzék értem, hogy ez a krízis hamarosan elmúljon, mert nagyon szenvedek attól a gondolattól, hogy eltéríthet az útról.”

Válaszként csak azt írtam: „Nem tudtad, hogy a szeretet áldozatot követel? Olvasd el lassan a Mester szavait: Aki nem veszi fel keresztjét »cotidie«, mindennap, az nem méltó hozzám. Azt is mondja: Nem hagylak árván benneteket.

Az Úr azért engedi meg azt a szárazságot, amelyben szenvedsz, hogy jobban szeresd Őt, hogy egyedül Benne bízzál, hogy a keresztet hordozva társmegváltóvá légy – röviden, hogy megtaláld Őt.”

Milyen ostobának látszik az ördög – mondtad. – Nem értem a bárgyúságát: mindig ugyanazok a csalási manőverek, mindig ugyanazok a hazugságok… Igazad van. De mi, emberek, még ostobábbak vagyunk, nem tanuljuk meg, hogy más kárán okuljunk… Erre számít, amikor megkísért minket.

Azt hallottam egyszer, hogy nagy csatáknál gyakran történik valami figyelemreméltó dolog. Akkor is, ha a mennyiségi túlerő emberben és anyagban látszólag előre biztosítja a győzelmet, a harc forgatagában lehetnek olyan pillanatok, amikor egy frontszakasz gyengesége miatt vereség fenyeget. Azután szigorú parancsok jönnek a felső vezetéstől és a réseket betömik a gyenge pontokon. Rád és magamra kellett gondolnom. Istennel, aki egyetlen csatát se veszít el, mindig győztesek leszünk. Ha tehát az életszentségért folyó harcban úgy érzed, hogy elfogy az erőd, hallgass a parancsokra, hozzájuk tartsd magad – engedd, hogy segítsenek neked… Mert Ő sohasem szenved hajótörést.

Isten előtti teljes őszinteséggel öntötted ki szívedet lelki vezetődnek. És csodálatos volt látni, hogy hogyan találtad meg lassanként magadtól a helyes feleleteket „meghátrálási kísérleteidre”.

Szeressük a lelki vezetést!

Megengedem: Tisztességesen viselkedsz… de azért hadd mondjam meg nyíltan: lelassított lépéseiddel nemcsak nem vagy egészen boldog, hanem nagyon messze maradsz az életszentségtől. Ezért megkérdezem tőled: Valóban tisztességesen viselkedsz? Vagy talán hamis elképzelésed van a tisztességről?

Ostoba könnyelműségeddel és felületességeddel, habozásoddal a kísértéssel szemben, ezzel az „akarat nélküli akarattal” lehetetlen, hogy előbbre juss a lelki életben.

Már sokszor gondoltam arra, hogy sokan „holnap” vagy „később” kifejezésekkel írják körül ellenállásukat a kegyelemmel szemben.

További paradoxon a lelki életben: Az a lélek, melynek állapota a legkevésbé teszi szükségessé a javulást, az fáradozik leginkább érte és nem hagy alább azzal, hogy küzdjön érte. És fordítva.

Néha magad találsz ki magadnak „problémákat”, mert nem hatolsz viselkedésed mélyére.

Az egyetlen dolog, amire szükséged van, hogy küzdelmed irányát változtasd meg, azaz, hogy kötelességedet becsületesen teljesítsd, és az irányítást, amit a lelki vezetésben kapsz, hűségesen kövesd.

Még erősebben érezted a vágyat, hogy úgy mondjam „fixa ideát” arra, hogy szent légy. Habozás nélkül elkezdted a mindennapos harcot, abban a szilárd meggyőződésben, hogy a nyárspolgárság minden jelét kérlelhetetlenül ki kell irtanod magadból.

Később, imádságos párbeszédben az Úrral, mindig világosabbá vált előtted, hogy a küzdelem más szóval Szeretet. Mélyebb Szeretetet kértél Tőle, amely elveszi a félelmet azoktól a küzdelmektől, amelyeket ki kell állnod, mert küzdeni fogsz – Érte, Vele és Benne.

Bonyodalmak?… Légy őszinte és valld be, hogy inkább a saját önzésed rabszolgája akarsz lenni, mint Istennek vagy ennek az embernek szolgálni. – Térj meg!

„Beatus vir qui suffert tentationem…” Boldog az az ember, aki kísértést szenved, mert ha hűnek bizonyul, elnyeri az élet koronáját.

Nem örülsz annak a tapasztalatnak, hogy a „belső sport”-nak ez a módja a béke soha ki nem apadó forrása?

„Nunc coepi!”– Most elkezdem! – Ez a szerető lélek kiáltása, aki akár hűséges volt, akár kicsinyes, minden pillanatban megújítja ezt a kívánságát, hogy osztatlan odaadással szolgálja Istent – szeresse Őt!

Szíven talált, amikor valaki azt mondta neked: Hiszen te egyáltalán nem a megtérést keresed, hanem egy tokot a nyomorúságod számára… hogy szomorú csomagodat tovább tudd cipelni, lehetőleg kényelmesen, de az aloe keserű ízével a szádban…

Nem tudod, mi az, ami erőt vesz rajtad: fizikai kimerültség vagy lelki fáradtság vagy mindkettő együtt… Küzdelem nélkül küzdesz, nem teszel valóban erőfeszítést, hogy ténylegesen megjavulj, hogy képes legyél a lelkeket Krisztus örömével „megfertőzni”.

Engedd meg, hogy emlékeztesselek a Szentlélek világos szavára: csak az fogja a győzelmi koszorút elnyerni, aki „legitime”, hűségesen, minden akadály ellenére küzdött.

Jobbá válhatnék, határozottabb lehetnék, több lehetne bennem a lendület… Miért nem tudom ezt létrehozni?

Mert – bocsásd meg nyíltságomat – ostoba vagy. Az ördög pontosan tudja, hogy a lélek leggyengébben őrzött kapuja az emberi hiúságé. Ezt rohamozza most meg minden erővel: érzelgős emlékeid segítségével, azzal a beteges komplexussal, hogy fekete bárány vagy, azzal a fixa ideával, hogy úgy gondolod, hiányzik szabadságod…

Mire vársz még, hogy a Mester szavát tudomásul vedd: Virrasszatok és imádkozzatok, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát?

Szócsépléssel és úgy, hogy nem vagy egészen biztos a dolgodban, kijelented: Egyesek felfelé mennek, mások lefelé… És ismét mások – mint én! – fekve maradnak az út szélén.

Elszomorodtam levertséged miatt és így válaszoltam: Azokat, akik így lézengenek, néha a felfelé menők, de legtöbbször és nagyobb erővel a lefelé menők ragadják magukkal. Gondold meg, hogy milyen tévutat választasz!

Már a hippói szent püspök azt tanította, hogy aki megáll, az visszafelé megy.

Két egymásba nem illő része van életednek: értelmed és érzéseid. Értelmed a hit fényében nemcsak az utat mutatja meg világosan, hogy hősiesen vagy ostobán jársz-e rajta. Mindenekelőtt felismerteti veled a feladat nagyságát és isteni szépségét, amit a Szentháromság a kezünkbe helyez.

Ezzel ellentétben az érzelmek mindazon dolgokhoz ragaszkodnak, melyeket megvetsz és világos számodra, hogy ezek mennyire megvetendők. Olyan ez, mint amikor ezernyi kis kellemetlenség csak a megfelelő alkalmat várná, hogy – mihelyt az akaratod meggyengült a fizikai fáradtság, vagy a természetfeletti látás elhomályosulása miatt –, ezek a semmiségek felhalmozódnak és háborognak a képzeletedben és heggyé tornyosulnak benned, szorongásokat és levertséget okoznak. Csak a munka keménységét látod, az ellenállást, hogy engedelmeskedj, az eszközök hiányát, a kölcsön kapott élet bengáli tüzeit. Undorító kísértések jönnek kicsinyben és nagyban, érzékenységi rohamok, a fáradtság, a lelki középszerűség keserű íze… És néha még a félelem is, mert tudod, hogy Isten azt akarja, hogy szentté légy és nem vagy az.

Engedd meg, hogy egészen keményen megmondjam: Túl sok „okod” van arra, hogy elfordulj utadról és túl kevés bátorságod, hogy megfelelj a kegyelemnek, amellyel Ő megajándékoz téged: mert Ő arra hívott téged, hogy másik Krisztus légy, „ipse Christus”, maga Krisztus! Elfelejtetted azt a figyelmeztetést, amelyet az Úr intézett az Apostolhoz: „Elég neked a kegyelmem!” Ez a szó a biztosítéka annak, hogy képes vagy, csak akarj.

Hozd be azt az időt, amelyet elvesztettél azzal, hogy az önmagaddal való megelégedettség babérain pihentél: „jó embernek” tartottad magad, mintha elég lenne gyilkosság és lopás nélkül keresztülvergődnünk az életen.

Mutass fel munkádban is szigorúbb tempót! Az az út, amelyet még meg kell tenned, nagyon hosszú! Légy jó mindenkihez, éppen azokhoz, akik az idegeidre mennek: és vedd a fáradságot, hogy különösen szeresd azokat, akiket régebben lenéztél és szolgálj nekik!

Felfedted a gyónásban múltad nyomorúságát – egy csúnya gennygócot… A pap úgy kezelte lelkedet, mint egy jó, lelkiismeretes orvos: kivágta azt, ami szükséges volt és csak gondos kitisztítás után engedte meg a seb lezárását.

Légy hálás érte!

Nagyon eredményes, ha komoly dolgokhoz a sport szellemében közeledünk… Elvesztettem néhány játszmát? Rendben van, de ha kitartok, a végén mégiscsak nyerni fogok.

Térj meg most, amíg fiatalnak érzed magad… Milyen nehéz az irányt egyenessé tenni, ha a lélek elaggott!

„Felix culpa!” – énekli az Egyház… Áldott a botlásod – suttogom füledbe –, ha úgy hatott, hogy még egyszer nem botlasz meg: és jobban, ha hatására embertársadat, aki nem ér kevesebbet, mint te, megérted és oltalmazod.

Lehetséges az, kérdezed, miután kiálltad a kísértést, lehetséges az, Uram, hogy most valóban „más” vagyok?

Összefoglalom „kórtörténetedet”: itt elesem, ott újra talpon vagyok… Az utóbbi a legfontosabb. Tehát ne fáradj bele ebbe a belső harcba, akkor sem, ha csigatempóban haladsz előre. Csak tovább!

Pontosan tudod, gyermekem, hova juthatsz, ha nem harcolsz: egyik szakadék után jön a másik.

Szégyelled magad Isten és a többiek előtt. Régi és most újra friss szennyréteget fedeztél fel magadban: nincs olyan ösztön, nincs olyan rossz hajlam, amit nem találsz meg testhezállóan… hozzá a bizonytalanság felhője szívedben… És a kísértés egészen akaratlanul, egészen váratlanul tör rád, ha fáradt akaratod elkezd engedni. Bár fáj, hogy ilyen állapotban látod magadat, de nem tudod már, hogy megaláz-e ez téged vagy sem… De hiszen ez önmagáért kell, hogy fájjon, Isten iránti szeretetből. A szeretetből fakadó bánat segíteni fog abban, hogy éber légy. Mert a harc folyik, ameddig élünk.

Égő vágy emészt azért, hogy megpecsételd odaadottságodat, amelyet annak idején elhatároztál: hogy Isten gyermekének tudod magad és aszerint élsz!

Tedd Isten kezébe minden nyomorúságodat és hűtlenségedet: már csak azért is, mert ez az egyetlen lehetőség arra, hogy súlyát csökkentsük.

Az újítás nem azonos a lazítással.

A lelki visszavonulás napjai arra valók, hogy a csendben összeszedjük magunkat, hogy újra Istenhez találjunk, hogy megtaláljuk önmagunkat és így belsőleg érjünk.

Erre az időre igen nagy szükségünk van, hogy felfedezzük, miben kell megjavulnunk és hogyan történhet meg ez: Mit kell tennem? Mit kell elhagynom?

Ami a múlt évben történt, annak nem szabad még egyszer előfordulnia. Arra a kérdésre: „Milyen volt a lelki nap?” – azt felelted: „Nagyon jól kipihentük magunkat!”

A hallgatás napjai, az erőteljes kegyelem napjai… Ima Isten előtt, szemtől szembe…

Hálaima szállt fel szívemből, amikor láttam, hogy hogyan nyíltak meg az emberek Isten közelségében, életük terhével és tapasztalataival. Örültek, mint a gyermekek, annak a lehetőségnek, hogy életüket mégis termékennyé tehetik valamilyen módon, amely eltörölhetné a múlt minden tévedését és mulasztását.

Ezzel a perspektívával szemem előtt figyelmeztettelek sürgetve: Sohase hagyj fel belső életedben a harccal!

„Auxilium christianorum!” – Keresztények segítsége, így imádkozunk bizalommal telve a Lorettói litániában. – Kipróbáltad már ezt a röpimát nehéz helyzetekben? Ha ezt egy leány vagy egy fiú hitével és gyengédségével anyja iránt imádkozod, meg fogod tapasztalni, milyen hatalma van Anyád, a Szent Szűz közbenjárásának. Győzelemmel ajándékoz meg téged.