Nagylelkűség

Sok olyan keresztény van, aki meg van győződve, hogy a Megváltás mindenütt be fog következni és bizonyára sokan lesznek – nem tudni, kicsodák –, akik Krisztussal egységben ezt majd elősegítik. Úgy látják azonban, hogy ehhez sok évszázadnyi időre lesz még szükség… és valóban örökké is tartana, ha mindez önátadásuk mértéke szerint jönne létre.

Te magad is így gondoltad, míg fel nem ébredtél.

Az önátadás az első lépés az áldozat, az öröm, a szeretet, az Istennel való egyesülés útján.

Azután az egész életet az a lelki balgaság járja át, amely lehetővé teszi, hogy éppen ott találjuk meg a boldogságot, ahol a tisztán emberi logika nem vesz észre mást, mint tagadást, szenvedést és fájdalmat.

„Imádkozzék értem – mondtam –, hogy nagylelkű legyek, belsőleg növekedjem és engedjem, hogy úgy alakítsanak, hogy egy napon hasznos lehessek valamire.” – Jó. – De milyen eszközöket használsz fel arra, hogy ezeket a szándékokat hatékonyan megvalósítsd?

Gyakran kérdezed tőlem, miért van az, hogy azok az emberek, akik olyan szerencsések voltak, hogy Jézust már gyermekkorukban igazán megismerhették, haboznak, hogy hálásak legyenek-e, hogy abból, amijük van, a legjobbat Neki adják: az életüket, a családjukat, az álmaikat, a jövőre irányuló terveiket…

Gondold meg: Neked, aki „mindent” egyszerre kaptál meg, valóban végtelenül hálásnak kell lenned az Úrnak, mint egy vaknak, aki hirtelen visszakapta szeme világát, mialatt a többieknek eszébe sem jut, hogy tulajdonképpen hálásaknak kellene lenniök, mert mindig is láttak. És mégis… ez még nem elegendő: nap nap után segítened kell a környezetedben lévő embereket, hogy hálásak legyenek istengyermekségükért. Különben ne mondd azt nekem, hogy te magad hálás vagy.

Nyugodtan fontold meg: amit tőled kérnek, az alapjában véve nagyon kevés ahhoz képest, amit ajándékul fogsz kapni.

Még nem tudsz felszedelődzködni az útra. – Szeretném neked továbbadni, hogy megszívleld, amit egyik testvéred nekem írt: „Igen, nehezünkre esik… de ha egyszer a »döntés« megtörtént, milyen fellélegzés, milyen öröm, hogy tudjuk, végre úton vagyunk!”

Az utóbbi napok – mondtad nekem – olyan csodálatosak voltak, mint még soha. „Mert jobban átadtad magad, mint máskor” – válaszoltam habozás nélkül.

Az Úr hívása – a hivatás – mindig egyformán szól: „Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen engem.”

Igaz: A hivatás lemondást, áldozatot követel! De milyen boldogság múlik ezen – „gaudium cum pace”, öröm és béke! – ha a lemondás tökéletes!

Azt ajánlották neki, hogy kötelezze el magát személyesen: akkor hirtelen azt mondta: „Akkor ezt tehetném… akkor ezt kellene tennem…”

Erre valaki azt válaszolta: „Itt nem alkudozunk az Úrral. Az Isten törvényét, az Úr követelményeit vagy elfogadjuk úgy, ahogy vannak, vagy abbahagyjuk az egészet. Döntenünk kell: vagy feltétel nélkül és lendülettel előre, vagy el kell menni…” „Qui non est mecum…” – „aki nincs velem, ellenem van”.

Csak egy lépés választja el a nagylelkűség hiányát a lanyhaságtól.

Leírok egy példát neked egy levélből a gyávaságról, hogy ne utánozd: „Természetesen nagyon hálás vagyok önnek, hogy rám gondol, mert sok imára van szükségem. De ugyanakkor hálás is lennék önnek azért, hogy amikor imádkozik, hogy az Úr apostollá tegyen engem, ne erőltesse, hogy ez szabadságom feláldozását jelentse.”

Ismerősöd – egy nagyon intelligens, kicsit nyárspolgári, kedves ember – mondta: „A törvényt betartani igen, de mértékkel, túlzás nélkül, korrekten, de többet nem.”

Valóban sajnálatra méltók az ilyen emberek, szűkmarkúak, számítók, képtelenek arra, hogy feláldozzák és egy magas eszménynek elkötelezzék magukat.

Többet kell tőled követelni: mert te többet tudsz adni és többet kell adnod. Gondold meg!

„Olyan nehéz!” – kiáltod csüggedten. Figyelj ide! Elég az Isten kegyelme, ha küzdesz: akkor el fogsz tekinteni személyes érdekeidtől, szolgálni fogod embertársaidat Istenért, és segíted az Egyházat a mai harcmezőkön: az utcán, a gyári szerelőcsarnokban, a műhelyben, az egyetemen, az irodában – környezetedben, a tieid között.

Azt írtad nekem: „Alapjában véve mindig ugyanaz az ok: hiányzik a nagylelkűség. Milyen szomorú ez és milyen szégyen, ha az utat megtaláltuk és mégis engedjük, hogy a porfelhők, amelyek elkerülhetetlenek, eltakarják a végcélt!

Ne vedd rossz néven, ha azt mondom, hogy csak te vagy a hibás: Menj bátran előre, önmagad ellenére – eszközeid bőségesen megvannak hozzá.

Ha önzésed távol tart téged attól a társadalmi törekvéstől, ami az emberek megfelelő és jogos jólétére irányul: ha számítóbb leszel és embertársaid anyagi vagy lelki nyomora nincs hatással rád, akkor… Arra kényszerítesz engem, hogy nyíltan és keményen megmondjam, hogy észre térj: Ha elveszíted a testvéri érzést embertársaid iránt, ha csak a nagy keresztény család peremén éldegélsz – akkor szánalomra méltó lelenc vagy.

Te csúcsról beszélsz… Olyan lélek számára, aki odaadja magát Istennek, minden olyan csúccsá válik, amelyre érdemes törekedni: mindennap új célokat fedez fel, mert Isten szeretetének sem nem akar, sem nem tud határt szabni.

Minél tágabb lesz a szíved Isten iránti szeretetből, annál boldogabb leszel.

Néha jelentkezik az a kísértés, hogy el akarunk lopni egy kis időt a magunk számára…

Tanuld meg már, hogy levetkőzd ezeket a kicsinyes dolgokat: hozd rendbe dolgaidat!

Te azokhoz tartozol, akik „mindent vagy semmit” akarnak… Sajnos, a „semmi”-nél maradt a dolog… Micsoda szégyen!

Kezdj el alázattal küzdeni, hogy nyomorúságos önátadásod, amely fukar, lángra lobbanjon, amíg hatásossá nem válsz.

Mi, akik mindent Istenre bíztunk, semmit sem veszítettünk.

Szeretném sok anyának és apának a fülébe kiáltani: Nem „áldozat”, ha a gyerekeket odaadják Isten szolgálatára – hanem megtiszteltetés és öröm.

Elérkezett számára a nehéz próba pillanata – akkor vigasztalanul felkeresett téged. Emlékszel még rá? Az ő számára, a barát számára, aki „okos” tanácsokat adott neked, elképzelésed délibábnak látszott, szerinte a lelki torzulás gyümölcse volt, azt mondta, akaratodat elvették és hasonló „éles elméjű” felismerései voltak… „az, hogy átadod magad az Úrnak – ítélkezett –, nem más, mint a vallásos érzelem beteges fellángolása.” És szegényes logikájával arra gondolt, hogy családod és közéd lépett egy idegen: Krisztus.

Most már megérti, amit akkor olyan sokszor mondtál neki, hogy Krisztus soha sem szakítja el egymástól a lelkeket.

Sürgős feladat, hívők és nemhívők lelkiismeretét felrázni – sok jóakaratú embert mozgósítani –, hogy együttműködjenek és segítsenek azon anyagi eszközök előteremtésében, amelyek a lelkekért való fáradozáshoz szükségesek.

Nagy lelkesedést mutat és nagy megértést. De amikor észreveszi, hogy „róla” van szó, hogy „neki magának” kell komolyan együttműködnie, gyáván visszavonul.

Engem azokra az emberekre emlékeztet, akik súlyos veszély idején hamis bátorsággal hívtak fel a harcra – de sem pénzáldozatot nem akartak hozni, sem arra nem voltak készek, hogy maguk beálljanak a haza védelmébe.

Fáj látni, hogy egyesek mit értenek alamizsnán: egy pár fillért vagy öreg ruhákat. Azt gondolhatnánk, hogy nem olvasták az Evangéliumot.

Ne jöjjetek hamis kifogásokkal: segítsetek az embereknek abban, hogy hitüket és lelki erejüket úgy kifejlesszék, hogy nagylelkűen el tudjanak szakadni még életükben a látszólag szükséges dolgoktól is.

Megmondhatjátok a naplopóknak, hogy még földi mérték szerint sem nagyon dicséretes dolog a véget várni, – azaz addig, amíg egyébként sem tudunk már semmit sem magunkkal vinni.

„Aki kölcsönöz, nem kapja vissza: ha pedig mégis, nem egészen; ha egészen, akkor nem könnyen: ha könnyen, akkor halálos ellenséget szerez magának!”

Mi következik ebből? Adj! Számolatlanul és mindig Isten kedvéért. Így – már földi szempontból is – közelebb kerülsz az embertárshoz. Azonkívül segítesz a hálátlanok számát csökkenteni.

Láttam, hogy ez a jóhiszemű ember vörös lett, közel volt a síráshoz. Saját, becsületes úton megkeresett pénzével nagylelkűen támogatott jó céllal létrejött műveket. És most megtudta, hogy „becsületes emberek” erőfeszítése miatt kétszínűséggel gyanúsították. Mivel még újonc volt az Istenért folytatott harcokban és még egészen naiv, magánkívül mondta: „Látják, hogy áldozatot hozok… és az áldozat mellett még csúfolnak is!”

Beszéltem vele nyugodtan. Megcsókolta a feszületemet… Az annyira érthető felháborodása békévé és örömmé alakult át.

Nem érzed ezt az égő, sürgető vágyat a még tökéletesebb, még „bolondabb” önátadás után?

Milyen nevetségesen viselkedünk, amikor mi, nyomorult teremtmények mindig újra megtagadunk az Úrnak kicsinységeket!

Az idő elszáll, egyre tisztábban látjuk a dolgok valódi jelentőségét – és a végén nem marad más, csak szégyen és bánat.

„Aure audietis, et non intelligetis: et videntes videbitis, et non perspicietis.” A Szentlélek világos szavai: saját fülükkel hallják és nem értik: saját szemükkel látják és nem fogják fel. Miért vagy nyugtalan, ha olyan valaki, aki „látja” az apostoli művet, elismeri annak kiválóságát, mégsem akarja odaadni magát? Te nyugodtan imádkozzál és tarts ki utadon! Azok helyett, akik nem mernek együtt menni velünk, majd mások jönnek!

Mióta kimondtad Neki feleletül az „Igen”-t, az idők folyamán a horizont színe megváltozott: minden nap szebb lesz, egyre inkább kiszélesedik és mindig pompásabban ragyog. De: ezt az „Igen”-t mindig újra ki kell mondanod…

Miasszonyunk: a határtalan önátadás mesternője. – Emlékszel rá? Rá vonatkozik Jézus Krisztus dicsérő szava: „Mindaz, aki Atyám akaratát cselekszi, anyám!”

Kérd ezt a jóságos Anyát, segítsen, hogy lelkedben – az ő példájára – megerősödjék a fenntartás nélküli önátadás, mely erős, mint a szeretet és szabaddá tesz: „Ecce ancilla Domini! – Az Úr szolgálója vagyok.”