Öröm

Senki sem lehet boldog ezen a földön addig, amíg el nem határozta, hogy nem lesz az. Mert ez a mi utunk: szenvedés – a keresztények azt mondják: kereszt – Isten akarata, szeretet és végül az igazi boldogság – már ebben az életben és azután mindörökké.

„Servite Domino in laetitia!” – Szolgáljátok az Urat örömmel! – Örömmel akarok Istennek szolgálni! És ez az öröm a hitem, reményem, szeretetem gyümölcse… Ez vég nélküli lesz, mert – így mondja az Apostol – „Dominus prope est!”, az Úr közel van hozzám. Tovább rovom az utat, az Ő oltalmában, mert Ő az én Atyám…

Segítségével teljesíteni fogom akaratát, amelyet mindig szeretek – bármibe kerül!

Az a tanács, amelyet a legnagyobb nyomatékkal szeretnék nektek mindig ismételni, így szól: Örüljetek, valóban örüljetek! Legyenek azok szomorúak, akik nem tekintik magukat Isten gyermekeinek…

„Megkísérlem, hogy »szétszakítsam magam«, hogy fiatalabb testvéreinknek könnyebb legyen – ahogy Ön mondta nekünk.” Milyen sok öröm van elrejtve egy ilyen fáradozásban.

Azt írta nekem valaki, aki valóban hisz: „Ha az ember kényszerűségből elszigetelve él, akkor a testvérek segítsége világosan érezhetővé válik. Amikor meggondolom, hogy most mindent „egyedül” kell viselnem, akkor az is egészen világossá válik, hogy nem tudnám megőrizni elpusztíthatatlan optimizmusomat, – ha nem érezném minden távolságon keresztül összetartozásunkat az Áldott Szentek Közösségével.

Ne felejtsd el, hogy néha egyszerűen szükségünk van arra, hogy vidám arcok legyenek körülöttünk!

„Ti mind olyan vidámak vagytok – hallottam valakitől –, ezt nem vártam volna.”

Krisztus ellenségei ősidőktől fogva ördögi módon arra törekszenek, hogy azokat az embereket, akik Istennek adták magukat, „gyászhuszárnak” állítsák be. Sajnos, néha megtalálják ennek megerősítését néhány „jó” keresztény „szomorú erényében”. Köszönjük, Urunk, hogy szolgálatodba fogadtál bennünket és így kiapadhatatlan örömünkkel ezt a torzképet meg tudjuk semmisíteni.

És arra is kérlek téged, hogy ezt sohase tévesszük szem elől!

Senki ne olvasson ki arcodból szomorúságot, vagy fájdalmat, ha áldozatod illatát szétárasztod környezetedben; Isten gyermekei mindig a béke és az öröm magvetői kell legyenek.

Egy Istenért élő férfinek vagy nőnek öröme el kell, hogy terjedjen környezetében: vidáman, megnyerően, ellenállhatatlanul… röviden: olyan természetfelettinek és olyan magávalragadóan természetesnek kell lennie, hogy az másokat is Krisztus útjára vonzzon.

„Megelégedett?” – A kérdés meggondolkoztatott. Eddig még nem találtak szavakat annak kifejezésére, ami azok szívét és akaratát töltik be, akik megtapasztalták, hogy Isten gyermekei.

Karácsony. Azt írod nekem: „Ugyanazzal a szent várakozással, mint Mária és József, várom én is, telve türelmetlenséggel, a Gyermeket. Milyen boldog leszek Betlehemben! Érzem, hogy határtalan ujjongásban fogok kitörni! Igen, és én is újra meg akarok születni az Ő számára!”

Teljesedjék kívánságod!

Határozd el őszintén, hogy mások számára, szeretetreméltóvá és könnyebben járhatóvá teszed az utat, mert az élet egyébként is elég sok keserű tapasztalattal jár.

Milyen nagyszerű dolog hitetleneket megtéríteni, lelkeket nyerni! Igen, és ugyanolyan gyönyörű, sőt Istennek tetszőbb dolog, ha nem engedjük, hogy elvesszenek.

Megint visszatértél balgaságaidhoz! Azután, amikor visszajössz, nincs benned igazi öröm… hiányzik belőled az alázat. Úgy látszik, mintha makacsul ragaszkodnál ahhoz, hogy a tékozló fiúról szóló példabeszéd második részét semmibe vedd – és így megmaradsz a moslék nyomorúságos „boldogságánál”. Felismered törékenységedet, ez sérti gőgödet, ezért halogatod a bocsánatkérést és nem fontolod meg, hogy mi vár rád, ha alázatosan megbánod, amit tettél: Atyád örömteli ölelése és az ünnep annak tiszteletére, aki hazatért és újra kezd.

Így van: Nem érünk semmit, semmik vagyunk, semmit sem tudunk tenni, nincs semmink. Azonkívül a mindennapok fáradozásaiban nem hiányoznak az akadályok és kísértések… De testvéreiddel egyesülve megtapasztalod, hogy örömük hogy oszlat el minden nehézséget, mert szilárdan az Úrra építenek: „Quia tu es Deus fortitudo mea” – mert Te, Istenünk, vagy a mi erőnk.

Amit a lakomára meghívottakról szóló példabeszéd elmond, az állandóan megismétlődik. Egyesek félnek, mások túlságosan el vannak foglalva, és sokan ostoba kifogásokba menekülnek. Kivonják magukat a meghívás alól… És mi marad nekik végül? Fásultság, kedvetlenség, unalom, keserűség… Ugyanakkor olyan könnyű az isteni meghívást minden pillanatban elfogadni és vidáman, boldogan élni!

Nagyon kényelmes dolog azt mondani: „Erre nem vagyok alkalmas: nekem, nekünk egyébként is minden rosszul sikerül.” – Eltekintve attól, hogy ez nem áll, egy ilyen pesszimizmus mögött egy nagy adag restség rejtőzik…

Egyes dolgokat jól végzel, másokat rosszul. Ami a sikereseket illeti, légy vidám és bizakodó: ami a kudarcokat, ne engedd, hogy elbátortalanítsanak, fogj hozzá újra, légy készen a tanulásra: akkor ezek is sikerülni fognak.

„Atya, nevetek – ahogy tanácsolta nekem – nyomorúságomon, de anélkül, hogy elfelejteném, hogy nem szabad engednem: akkor sokkal boldogabbnak érzem magam.

De ha elkövetem azt az ostobaságot, hogy szomorú vagyok, azonnal úgy érzem, mintha elvesztettem volna az utat…”

Azt kérdezted tőlem, hogy kell-e keresztet viselnem… És azt feleltem neked: Igen. Mindig hordozzuk a keresztet.

De ez a győzelem keresztje, az isteni pecsét, a valódi istengyermekség biztosítéka. Ezért, ha mindig is a keresztet hordozzuk, boldogan járjuk utunkat.

Vidámabb vagy. De most ez olyan öröm, ami egy bizonyos türelmetlenséggel és idegességgel van összekötve és amelynél ugyanakkor érzed, hogy valami megszakad benned és valamit feladtál.

Jól figyelj ide: Ezen a földön nincs tökéletes boldogság. Éppen ezért arra van szükség, hogy most azonnal, szó és önsajnálat nélkül, odaadd magad Istennek, teljesen, feltétel nélkül…

Most örömteli napokat élsz át, lelked fénybe és színpompába merült. És csodálkozol: mert most ugyanannak örülsz, ami régebben bátortalanná tett!

Mindig így van. Látószög kérdése. „Laetetur cor querentium Dominum!” Azoknak a szíve, akik Istent keresik, túlárad az örömtől.

Milyen nagy a különbség a hitetlenek és a keresztények élete között. Az előbbiek nyomott hangulatban vannak és bizonytalanok egy értelmetlen létben; mint szélkakasok, ki vannak téve a szerencse változandóságának. A mi keresztény létünk teljes bizalmon, örömön és biztonságon nyugszik, mert felismertük természetfeletti rendeltetésünket és tévedhetetlenül kitartunk mellette.

Nem vagy boldog – mert minden körülötted forog, mintha te lennél a világ közepe: neked vannak gyomorgörcseid, te vagy fáradt, te hallottad ezt-azt… Megpróbáltad már egyszer, hogy RÁ gondolj, és Őáltala a többiekre?

„Miles” – katona, harcos, így nevezi az Apostol a keresztényeket. Az Isten seregében, amelynek az a feladata, hogy harcoljon a szeretetért és a békéért, minden ember javára, vannak fáradt, éhes, sebekkel megjelölt katonák… De mindnyájan tele vannak örömmel: szívükben már a győzelem jelzőtüzei égnek…

„Atya, elhatároztam, hogy mindig vidám leszek: vidám szívvel, jöjjenek akár csapások.”

Jó elhatározás. Imádkozom, hogy megvalósítsd.

Néha a bátortalanság hangulata jön rád, amely elveszi lendületedet, a remény gyakori felindításával is alig tudod legyőzni. Nem baj. Ez az ideje annak, hogy Istentől több kegyelmet kérj. Csak tovább, előre! Újítsd meg magadban az örömet azért, hogy harcolhatsz, akkor is, ha egy ütközetet elvesztettél.

Sötét felhők jöttek: kedvetlenség, csalódás… záporeső esett: szomorú voltál és világosan úgy érezted, mintha béklyóba lennél verve… Mindamellett még egy csak részben objektíven megalapozott levertség is kínoz: Úgy gondolod, oly sok éve fáradozol már – és még mindig csak egy „későnjövő” vagy, még mindig olyan messze a céltól… Mindez szükséges. Isten számít rá. Ha el akarunk jutni a „gaudium cum pace”-re, az igazi békére és az igazi örömre, akkor istengyermekségünk tudatát, ami bizalommal tölt el, saját elégtelenségünk elfogadásával kell elmélyítenünk.

Te megfiatalodtál! Valóban észrevetted azt, hogy az Istennel való kapcsolat már rövid idő alatt visszahozta fiatalságod fesztelenségét, sőt újra megkaptad lelki gyermekséged távoli napjainak védettségét – és mégis messze vagy ettől a gyermekségtől. Körülnézel és megállapítod, hogy másokkal is ez történik. Mióta találkoztak az Úrral, évek teltek el, de minél idősebbek és érettebbek lesznek, annál elpusztíthatatlanabb belső fiatalságuk és szívbéli örömük. Nemcsak fiatalnak látszanak: valóban fiatalok és boldogok!

A lelki életnek ez a valósága az, ami az embereket vonzza, bátorságot ad nekik és végül legyőzi őket.

Fordulj hálával mindennap „ad Deum qui laetificat iuventutem” – Istenhez, aki megörvendezteti ifjúságodat.

Isten kegyelme nem hiányzik. Ha megfelelsz Neki, akkor tökéletes biztonságban érezheted magad.

Tőled függ a győzelem: ha bátorságod és lendületed együttműködik a kegyelemmel, akkor az optimizmus és a győzelem biztos tudata teljesen megalapozott.

Tegnap talán még azok közé tartoztál, akik keserűen temették reményeiket, akik emberi elvárásaikban csalódtak. Ma – miután Ő belépett az életedbe – nevetsz és énekelsz, és mindenütt, ahová mész, örömet, szeretetet és melegséget sugárzol.

Sok ember szerencsétlennek érzi magát, éppen azért, mert mindenből túl sok van nekik. Az olyan keresztények, akik valóban Isten gyermekeiként élnek, megtapasztalhatják ugyan a szükséget, hőséget, hideget, kimerültséget… De mivel mindezt Isten akarja vagy engedi meg, sohasem veszítik el örömüket. Mert Ő az igazi boldogság forrása.

Olyan emberek áradatában, akik hit és remény nélkül vannak, akik lidércfény módjára imbolygó szellemek, aggodalmak gyötrik őket, életcélt keresnek, te megtaláltad a célt: Őt!

És ez a felfedezés létednek majd új örömet kölcsönöz és átalakít. Mindennap számtalan csodálatos, eddig rejtett dolgot állít szemed elé, amelyek mind azt mutatják, hogy széltében-hosszában milyen nagyszerű az az út, amely Istenhez vezet téged.

Boldogságod a földön azonos hűségeddel a hithez, a tisztasághoz és ahhoz az úthoz, amelyet Isten meghatározott számodra.

Adj hálát Istennek, hogy boldog vagy! Adj hálát azzal a mélységes örömmel, amely sohasem hangosan nyilvánul meg.

Istennel – így töprengek – minden újabb nap vonzóbbnak tűnik számomra. Úgy élek, mint egy „felfedező”: ma ez a csodálatos részlet tűnik fel, holnap hirtelen olyan kilátás előtt állok, amely eddig el volt zárva számomra… Ha ez így megy tovább, ki tudja, mivel fogok még találkozni az idők folyamán…

Ekkor meghallottam magamban Isten ígéretét: örömöd napról napra növekedni fog, mert egyre inkább belemerülsz ebbe a magasztos kalandba, a „meglepetések sűrű halmazába”, amelybe vezettelek. Minél tovább tart, annál szenvedélyesebben teszed ezt. És meg fogod tapasztalni, hogy nem hagylak el.

Az öröm az önátadásból következik és ahány kört tesz meg a csacsi a merítőkeréken, annyival erősebb lesz.

Micsoda állandó öröm van benned, mert odaadtad magad Istennek!… És milyen nagyon sürget és sarkallja buzgóságodat, hogy mindenkit részesíts örömödben!

Foglald bele, ami most gondot okoz számodra, abba a kis mosolyba, amit Isten iránti szeretetből ajándékozol.

Optimizmus? Mindig! Akkor is, ha dolgaid látszólag félresikerülnek. Talán éppen ez a megfelelő pillanat arra, hogy feltörjön benned az ének: hiszen a menedéked Ő és tőle csak jó származhat.

Remélni nem annyit jelent, hogy már kezdjük látni a fényt, hanem sokkal inkább azt, hogy az Úrban bízunk csukott szemmel is. Akiben bőséges a világosság. Ő maga a fényesség.

Minden kereszténynek kötelessége, hogy a földön mindenhová elvigye a boldogságot: ez az öröm és a lelkierő keresztes hadjárata. Ez eltompult és tönkretett szíveket is fel tud rázni és újra Isten felé fordítani.

Ha az irigység minden csekély nyomát csírájában elfojtod és ha teljes szívvel kívánod mások sikereit, sohasem fogod az örömet elveszíteni.

Egy barátom így szólt hozzám: „Azt mondták, hogy szerelmes vagy.” – Meglepődve megálltam, és csak az jutott eszembe, hogy megkérdezzem; honnan veszi ezt. Bevallotta: „A szemedből olvastam ki – sugárzott az örömtől.”

Milyen lehetett Jézus tekintete, amely az örömtől ragyogott… És ugyanúgy ragyoghatott Anyja szeme, amikor ujjongását már nem tudta visszatartani: „Magnificat anima mea Dominum!” – Magasztalja lelkem az Urat. Igen, lelke felujjong abban, akit méhében hord és akit maga mellett tud.

Anyánk! Örömünknek, mint a tiednek, az legyen az alapja, hogy Nála vagyunk és Ő a mienk.