Természetesség

A feltámadt Krisztus… csak néhány ember volt tanúja ennek a legnagyobb csodának; azok, akik Isten terveihez szükségesek voltak.

A feltűnés nélküli természetesség az Isten működésének pecsétje.

Ha egyedül és kizárólag Isten dicsőségéért dolgozunk, akkor minden egyszerűen és természetese történik.

Ez olyan, mintha az ember sietne és nem engedné, hogy nagy „demonstrációk” feltartsák, hogy ne vesszen el az egyszeri, semmihez sem hasonlítható kapcsolat az Úrral…

Felháborodottan kérdezted tőlem: Miért van arra szükség, hogy az apostoli munka központjainak légköre és berendezése olyan csúnya, ápolatlan legyen… és így a megszokottól annyira elüssön? – Azután még azt mondtad: Még csak nem is olcsóbb!

Számomra kedvetlenséged nagyon érthető volt. És megfontoltam, hogy hiszen Jézus mindenkit meg akar szólítani és magához vonzani: Szegényeket és gazdagokat, tanultakat és képzetleneket, örvendezőket és szomorúakat, időseket és fiatalokat… Milyen szeretetreméltó Ő! Milyen sok benne a természetes és természetfeletti vonzóerő!

Természetesség nélkül nincs hatékonyság! Bármilyen tehetséges egy festő – mit tud egy olyan ecsettel kezdeni, amelyet selyemtokba dugtak?

A szentek embertársaik számára mindig „kényelmetlenek”.

Szentnek lenni annyit jelent, mint abnormálisnak lenni?… Itt az ideje, hogy ezt az előítéletet kiirtsuk.

A keresztény aszkézis természetfelettiből származó természetességével újra meg kell értenünk, hogy még a misztikus jelenségek sem abnormálisak: ezeknek is megvan úgy, mint a pszichikai és fiziológiai folyamatoknak a saját természetük.

Azokról a perspektívákról beszéltem veled, amelyek szemünk előtt feltárulnak és arról az útról, amelyen haladnunk kell. – Én nem látok itt igazi akadályokat! – mondtad nekem majdnem csodálkozva, hogy minden olyan világos…

Vésd magadba kitörölhetetlenül: Nem is szabad, hogy akadályok legyenek!

Kerüld azt az ostoba serénykedést, amelyet néha – talán öntudatlanul – mutatsz vezetőd iránt, amikor a legjelentéktelenebb dolgokban rendszeresen gondjainak és nézeteinek szócsövévé válsz. Azonkívül gondolj arra, hogy gyengéit ne állítsd be pusztán rigolyaként. Ez haverkodásra vezet, ami árt tekintélyének, sőt esetleg tapintatlanságra, amellyel a hibás viselkedést tréfás sajátosságnak tekintjük. Rossz szolgálatot tennél ezzel neki.

A feszélyezettség, bizalmatlanság, gyanú légkörét teremted magad körül. Amikor beszélsz, a sakkjátékos benyomását kelted, úgy mondasz minden szót, hogy már a következő negyedik lépésre gondolsz…

Emlékezz arra, hogyan ábrázolja az Evangélium a ravasz, álszent farizeusokat és írástudókat: azok a kérdések, amelyeket Jézusnak feltettek, csapdák voltak, „ut caperent eum in sermone”, hogy feleletével megfogják őt.

Utáljad az ilyen viselkedést!

A természetesség nem tud mit kezdeni a neveletlenséggel, a mocsokkal, a rossz modorral, a nélkülözéssel.

Egyesek véleménye szerint Isten szolgálatát csak a nyomor és – bocsánat – a tetvek világára kellene korlátoznunk. Ez a feladat mindig szükséges és csodálatos, de ha csak ezt tennénk, azon kívül, hogy ezzel elhanyagolnánk a lelkek nagy tömegét, a rászorulókat a nyomortól megszabadítva már nem törődnék velük tovább?

Méltatlan vagy rá? Nos, akkor fáradozzál azon, hogy méltóvá válj! És ezzel vége!

Milyen mánia az, hogy mindenben „rendkívüli” akarsz lenni? Ami most nyomasztóan hat rád, az egészen „közönséges”!

Boldog vagy, mert hittél – így dicséri Erzsébet a Szűzanyát. – Az Istennel való egyesülés – a kegyelmi élet bennünk – mindig arra indít, hogy a természetes erényeket gyakoroljuk: Mária örömet visz unokanővére házába, mert Krisztust „hordozza”.