Vezeklés

Feltétlenül szükséges, hogy Urunkat, Jézus Krisztust egészen közelről kövessük. Ő így akarja és nincs más út…

Ez a követés a Szentlélek műve bennünk, mindegyikünk lelkében, a tiedben is: légy tanulékony, ne emelj barikádokat Isten ellen, engedd meg, hogy minden nyomorúságod ellenére megfeszítetté alakítson át.

Végül elegünk lesz a „szeretet” szóból, ha valaki mindig csak a szájával mondja, de sohasem teszi hitelessé cselekedetével és kis áldozatokkal.

Az önmegtagadás minden szempontból nagyon fontos.

Először is tisztán természetes, emberi okokból. Aki képtelen az önuralomra, sohasem fog tudni jó hatást gyakorolni másokra. Minden külső csábításnál vereséget fog szenvedni, ha az saját hajlamainak hízeleg. Energia nélküli emberré válik, aki képtelen arra, hogy szükség esetén egy nagy megerőltetésre összeszedje magát.

Azután természetfeletti, hitből származó okokból. Nem látod, hogy mennyire igazságos, hogy Neki, aki irántunk való szeretetből mindent odaadott, a vezeklés és a lemondás kis cselekedeteivel szeretetünket és tiszteletünket kimutassuk?

Az önmegtagadás szelleme nem annyira a szeretet következményeként, mint inkább megnyilatkozásaként jön létre. Ha kivonod magad ezek alól a kis áldozatok alól, akkor – ismerd csak el! – szereteted az iránt, aki maga a SZERETET, alábbhagyott.

Nem vetted még észre, hogy az olyan emberek, akik az aszkézis keresztény szellemét megvalósítják, egyszerű életmódjuknak köszönhetően mindazt, ami jó – még a tisztán földi szempontból kényelmes dolgokat is –, nagyobb örömmel élvezik, mint mások?

Az áldozat, az önmegtagadás szelleme nélkül lehetetlen a boldogság a földön.

Ha egyszer elhatároztad, hogy aszkétikusan élsz, akkor belső, lelki világod gazdagabb lesz és működésed gyümölcsözőbb.

Egyet nem szabad elfelejtenünk: minden emberi vállalkozásban kell, hogy legyenek férfiak és nők, akik életükben és működésükben felállítják Krisztus keresztjét, amely mindenből kiemelkedik, látható és gyógyít. A béke és öröm jele a Megváltásnak, az emberi nem egységének záloga és annak a szeretetnek biztosítéka, amellyel az Atyaisten, a Fiúisten, a Szentlélekisten, a legszentebb Szentháromság ajándékozta meg az emberiséget és mindig újra megajándékozza.

„Ne nevessen ki, Atya … Néhány nappal ezelőtt rajtakaptam magam azon, hogy egészen ösztönösen hoztam áldozatot az Úrnak – mégpedig annak az időnek formájában, amelyet azzal kellett töltenem, hogy gyermekeim egy szétment játékát megjavítsam…”

Nem, én nem találom ezt nevetségesnek, nagyszerűnek találom! Azonkívül arra gondolok, hogy Isten szeretetében bennünk is meggyógyítja a töréseket és szakadásokat.

Légy vezeklő, de ne légy sem érzéketlen, sem megkeseredett! – Légy belsőleg összeszedett, de ne légy félénk!

Egy önmegtagadás nélküli nap elveszett nap. Mert ekkor nem győztük le önmagunkat, nem hoztuk meg Istennek való odaadottságunk égő áldozatát.

Megkísérelted olykor-olykor, hogy ebben vagy abban a kis dologban ellenállj hajlamaidnak és hangulataidnak?

Nézd, aki ezt kérdi tőled, keresztre feszítették érted, kimondhatatlanul sokat szenved testben és lélekben, töviskoszorút hord érted.

Nagyszerű elméleti embernek mutatkozol… De még jelentéktelen dolgokban sem vagy kész engedni. Ezért nem hiszem el, hogy valóban megvan benned az önmegtagadás szelleme.

Sok kis dolog gondos figyelembevételében mutatkozik meg állandó jelleggel az önmegtagadás szelleme. Ebben áll többek között az az út, amelyen járva embertársaink számára az életet kissé kellemesebbé tehetjük.

Jobban szeretem az erényeket, mint az önsanyargatást, így beszélt Jahve – ha más szavakkal is – a választott néphez, amely túl könnyen megelégedett a külső rítusokkal és ezzel megcsalta önmagát.

Ezért a vezeklésnek és önmegtagadásnak a megfelelő helyi értéket kell adnunk életünkben. Legyen ez jele az Isten és a felebarát iránti szeretetünknek.

A szemlélődő imában Urunk szenvedése kilép a történelem élettelen keretéből. De többé már nem is jámbor megfontolások tárgya, hanem úgy jelenik meg szemeink előtt, mint borzalmas, nyomasztó, szörnyű és véres áldozat, amilyen volt is – mint az isteni szeretet végletekig menő tette…

Amikor ezt szemléljük, megvilágosodik előttünk, hogy a bűn végtelenül több, mint egy kis „helyesírási hiba” részünkről. Bűnt elkövetni azt jelenti: Krisztust keresztre feszíteni, kezeit és lábait szétszaggatni…

Ha valóban vezeklő lélek akarsz lenni – vezeklő és boldog lélek! –, akkor mindenekelőtt a napi imádság idejét kell rögzítened: időt a mély, bizalommal telt, nagylelkű, kitartó imára! Fáradozzál azon, hogy ne kedved és hangulatod szerint imádkozzál, hanem – hacsak lehetséges – előre meghatározott időpontban. Ne légy hanyag ebben a kis részletkérdésben!

Tedd magad egyenesen „rabszolgájává” ennek a napi beszélgetésnek Istennel – és biztosítalak: sohasem leszel az öröm hiányában!

Egy keresztény győzelme mindig a keresztben gyökerezik, az önmegtagadásban, mert ez lehetővé teszi, hogy Isten mindenhatósága hatékonnyá váljon.

Ha eddigi életedre gondolsz – amelyben nem voltak magasságok és mélységek, akkor lásd meg, hogy milyen sok időt elvesztettél és kérdezd meg azt is magadtól, hogy hogyan tudod visszanyerni – vezekléssel és mélyebb odaadással.

Ha mindarra gondolsz, ami életedben értéktelen maradt, mert nem adtad oda Istennek, akkor „mint egy fösvény” kellene arra törekedned, hogy még nagyon sokat gyűjtsél. Ehhez tartozik az is, hogy ne kerüld ki a szenvedést és a fájdalmat.

Mert ezek állandó kísérői a teremtményeknek – nem használni fel őket az üdvösségre, esztelenség volna!

Az ellenkezés szelleme van benned és élvezed az ellentmondást? … Nos, jó: gyakorold magad abban, hogy önmagaddal szegülsz szembe, saját magadnak mondasz ellen!

Éjszaka van. A Szent Család pihen. Az angyal megjelenik Józsefnek álmában és azt parancsolja, hogy meneküljön Egyiptomba. Mária és József fogják a Gyermeket és azonnal útnak indulnak.

Sem nem lázonganak, sem nem keresik a módját, hogyan lehetne a dolgot kikerülni, sem nem várnak, amíg nappal lesz.

Mondd meg Miasszonyunknak, Anyánknak, Máriának és Szent Józsefnek, Urunknak és Atyánknak, hogy minden kellemetlenségben, amely váratlanul ér bennünket, mi is minden habozás nélkül fel akarjuk ismerni az alkalmat a vezeklésre és szeretettel akarjuk fogadni.

Azért írom ezt az utolsó pontot, hogy te és én mosolyogva tudjuk becsukni ezt a könyvet. Így a tisztelt olvasók, akik – naivul vagy gyanakvóan – az „Út” 999 pontjában egy kabalisztikus titkot szimatoltak, újra megnyugodhatnak.