XIV. ÁLLOMÁS: Jézust sírba teszik

A Golgota közelében fekvő kertben Arimateai József sírboltot vájatott az egyik sziklába. Mivel a zsidó húsvét előestéjén vagyunk, oda temették Jézust. József egy nagy követ hengerített a sír bejárata elé, és elment. (Mt 27, 60)

Nincstelenül jött Urunk erre a világra, és úgy is hagyta el. Még saját sírja sincs.

Az Úr anyja – aki az én anyám is – és néhány asszony, akik Galileától kezdve követik a Mestert, végignézik a temetést, majd ők is hazatérnek. Leszáll az éjszaka.

Minden beteljesedett. Megváltásunk nagy műve befejeződött. Azzal, hogy Jézus meghalt értünk, és halálával megváltott minket, mindnyájan Isten gyermekeivé lettünk.

Empti enim estis pretio magno! (1Kor 6, 20) Nagy volt a váltságdíjatok!

Tegyük teljesen magunkévá Krisztus életét és halálát. Önmegtagadás és bűnbánat által kell meghalnunk, hogy Krisztus éljen bennünk szeretete által. Aztán lépjünk az Ő nyomaiba, és munkálkodjunk Vele együtt minden egyes lélek megváltásáért.

Ajánljuk föl életünket másokért. Csak így tudjuk Jézus életét élni, csak így lehetünk vele eggyé.

SZEMPONTOK AZ ELMÉLKEDÉSHEZ:

1. Nikodémus és Arimateai József, akik titokban Jézus hívei voltak, magas hivatali állásuk ellenére is közbenjártak Érte. A magányosság, az elhagyatottság és a becsmérlés órájában színt mernek vallani – audacter – „bátran”. (Mk 15, 43)

Én is követem őket a kereszthez, szeretetem tüzével magamhoz ölelem Krisztus hideg holttestét, hogy engeszteléssel és önmegtagadással levegyem Őt a keresztről; testét életem tiszta gyolcskendőjébe göngyölöm és szívem élő sziklájába temetem, ahonnan senki és semmi nem tudja elrabolni. Itt nyugodjál, Uram!

Ha mindannyian elhagynak és megvetnek ... serviam! – én akkor is szolgálni foglak, Uram.

2. Hiszen tudjátok, hogy nem mulandó dolog, ezüst vagy arany váltott meg (...) értéktelen életmódotokból, hanem (...) Krisztusnak drága vére. (1Pét 1, 18-19)

Most már nemcsak magunknak tartozunk számadással. Krisztus szenvedésével és halálával megvásárolt minket. Az Ő életének részévé lettünk. Most már csak egyféleképpen lehet a Földön élnünk: Krisztussal meghalni és Vele együtt föltámadni, hogy mi is elmondhassuk az apostollal: „Élek, de már nem én élek, hanem Krisztus él énbennem.” (Gal 2, 20)

3. Krisztus kínszenvedésének útja az élet kimeríthetetlen forrása.

Néha felidézzük magunkban azt az örömteli érzést, amely Jézust Jeruzsálem felé ösztökélte. Máskor a kínzó halálfélelmet, amely a Golgotán végződik, vagy pedig a bűn és a halál fölötti győzelmének diadalát érezzük. Azonban mindig Krisztus örvendező, gyötrődő vagy dicsőséges szívének szeretetét tapasztaljuk.

4. Mindig másokra legyen először gondod. Így eléred majd azt, hogy földi életed után ne csak elkerülhetetlen hibáidnak, hanem erényeidnek is nyoma maradjon.

És majd ha a halál órája kérlelhetetlenül elérkezik, örömmel fogod fogadni, mint Krisztus, mert ahogy Ő föltámadt, mi is föltámadunk, hogy örök szeretetének ajándékát elnyerjük.

5. Ha meggondolom, hogy én is képes lennék azokra a gaztettekre, amelyeket más bűnösök elkövetnek, akkor jövök rá, hogy képes vagyok még a hűtlenségre. Ez a bizonytalanság nem más, mint Isten szeretetének ajándéka. Hiszen így kisgyermekként keresek az Atya karjaiban menedéket, és minden nap meg kell küzdenem azért, hogy el ne távolodjam Tőle.

Biztos vagyok abban, hogy Isten nem enged ki engem keze közül: „De megfeledkezhet-e csecsemőjéről az asszony? S ha az megfeledkeznék is, én akkor sem feledkezem meg rólad.” (Iz 49, 15)